A böjtről és Isten szabadításáról

Kissé félve kezdek a bizonyságtételembe. Szeretném előre kiemelni, hogy két fogalmat nem akarok összemosni: a fogyókúra és a böjt fogalmát. Bár külsőre mindkettő az étkezés valamilyen korlátozását jelenti, de mégis egész másról van szó. Mert amíg a fogyókúra biológiai, testi célokat tűz ki, addig a böjt az Istennel való kapcsolat megújításának, megerősítésének egy eszköze.

A tavalyi évet böjt héttel kezdtük a gyülekezetünkben. Nekem nem voltak túl jó tapasztalataim a böjttel kapcsolatban. Gyerekkori emlékeim inkább taszítottak. Volt bennem valamennyi lelkesedés, mert Mike Sámuel igei tanítása fellelkesített, de a saját tapasztalataim miatt is csak óvatos reményeket engedtem meg magamnak. De a lényeg az, hogy próbálkoztam. Nem voltak komolyabb megtapasztalásaim, de egy év után (épp egy hete) rádöbbentem valamire. Valami megváltozott akkor bennem, és ez alaposan felforgatta az életemet.

Gyermekkorom óta túlsúlyos voltam. Az utóbbi 5-6 évben ez már veszélyes méreteket öltött. Alig bírtam a cipőfűzőmet bekötni, folyamatosan izzadtam, és folyamatosan fájtak a lábaim. Sokszor próbálkoztam már fogyókúrával, de 1-2 napnál tovább sose bírtam. Rá kellett jönnöm, hogy ez már nem csak pótcselekvés, hanem szellemi megkötözöttség volt az életemben. Szerettem volna szabadulni, de többnyire letargiával és még több evéssel végződött a próbálkozás.

Nem emlékszem, hogy a tavalyi böjt és imahét alatt milyen imatémák voltak előttem. De azt tudom, hogy Istenhez szerettem volna közelebb kerülni. A túlsúlyom nem volt imatéma előttem. De Isten mégis belenyúlt az életembe. Kis lépésekben sikerült előre haladnom, és közel egy év alatt a túlsúlyom nagyobbik részétől megszabadultam.

Ez azonban - ahogy az eddigiekben is próbáltam leírni - nem az én érdemem. Nem a nagyobb akaraterőm, a nagyobb kitartásom, hanem Isten győzedelmeskedett. A korábbi megkötözöttségem helyett Isten szabadsága lépett az életemnek erre a területére. Szabad vagyok arra, hogy ne pótcselekvés, ellenállhatatlan evéskényszer töltse ki a napjaimat (és éjszakáimat), hanem az Úr szabadsága. Nagyon hálás vagyok ezért Neki. Tudom, hogy életem más harcait is rábízhatom, és ő fog győzni. Jónással együtt elmondhatom:

Amikor elcsüggedt a lelkem, az ÚRra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba. [...] Hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam, teljesítem. Az ÚRtól jön a szabadulás!  (Jón 2,8.10)