Az újjászületésről

Magam előtt látom Ábelt, a fiunkat, ahogy minden erejével nekifeszülve kúszik a kiszemelt cél felé: anyához. Megkaparintja a lábamat, s ha továbblépek – anélkül, hogy felvenném őt – keserves sírásra fakad. Benne van az a tudat, hogy az a nagy, hatalmas, szerető anya biztonságot, ételt, italt ad, vagyis az életet, a gondoskodást. Érzi, hogy anyu nélkül ö senki, üres a lét, üres a szív.

Hiszem, hogy a kisgyermek szívében van egy „anya alakú űr”, és ő törekszik követelőzve, folyton keresve, hogy az az űr, a szeretetszükséglet be legyen töltve. Sír, mert fizikai gondoskodásra van szüksége. Sír, mert melegségre vágyik. Sír, mert egyszerűen anyához vágyik mosolyra, simogatásra, ölelésre.

Ó, ez a csodálatos és alázatos gyermeki szív! Kicsiségének tudata és magát megalázó kérni tudása. Úgy gondolom, neki a z alázat nem okoz problémát, csak mi, büszke felnőttek gondoljuk ezt. Ő csupán kér újból és újból, mert a legjobb esetben megkapja, amire vágyik, megértik őt. Nem görcsöl azon, hogy „én kisgyermek vagyok, és nekem így kell viselkednem”. Ő csak él kisgyermekien. Megszületett, és a beletáplált ösztönök mozgatják, viszik előre az életét. Azt csinálja, amit neki ebben az életkorban kell csinálnia.

Hát nem így van ez az Isten gyermekeivel is? Miért van hát olyan sok „keresztény”, akik arról beszélnek, hogy milyennek kell lenni, és megpróbálnak úgy viselkedni, ahogy egy kisgyermek, erre a Jézus-mondásra hivatkozva: „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermek, semmiképpen sem mentek be Isten országába.”

Miért kellene nekünk, embereknek gondolati filozófiákat, erkölcsi rendeleteket, viselkedési szabályokat, jobb életvitelt magunkra erőszakolni, szinte kisgyermekké avatni magunkat? Hát tudunk mi fából vaskarikát csinálni? Nem! Nem tudunk kisgyereket csinálni magunkból. Istentől kell újból megszületnünk, és akkor új ösztönöket, új törekvéseket, új gondolatokat fogunk kapni. Új szívet kapunk, amely képes megismerni az új szív adóját, a Szülőt, az Istent. Ez az új szív tud alázatos lenni, és nem nehéz neki, mert bűnbocsánatot, felszabadulást, kegyelmet, a legnagyobb, feltétel nélküli szeretetet kapott. Isten lett az ő Apukája, nem nehéz már odafordulni hozzá. Ez a szív valóban törekszik Isten ölelésére, vágyik segítségére. Valóban, természetes módon elismeri kicsiségét, senkiségét, azt, hogy élete az Úrtól függ.

Ebből az újjászületett szívből természetes módon fakad ki az életvitel, a viselkedés. Erre nem lehet senkit sem megtanítani. Ezt csak megélni, megtapasztalni lehet. „Szükség néktek újonnan születnetek” – mondta Jézus. Ő jól tudja, milyen az ember. Csak Isten tudja megváltoztatni az életét, jellemét, szívét. Felesleges ezzel másnak erőlködni. Csupán emberi rendelkezések, korlátok, hamis bölcsességek halmaza lesz, amit az utókor vagy elfelejt, vagy átalakít a saját maga tetszésére, vagy korának szokásaihoz illesztve, igazítva.

Az emberi lélek tudja, hogy újjászületett vagy sem. Úgy gondolom, hogy ez látszik is mások számára, hisz a fizikai létben is kiderül ez a tény. Újjászületés nélkül csupán vallásos megfeszülés, erőlködés „hívőként” élni. Annyi megtört, belefáradt embert látok magam körül, akik szeretik Istent a maguk módján. Szüntelenül törekszenek az elvárások betöltésére, de így nem lehet Istennek megfelelni, és Ő soha nem is várta el ezt. Pont ezért küldte a világba a Fiát, Jézust, hogy ő meghalva egyszer, s mindenkorra meghaljon a bűnnek, de feltámadva éljen az Istennek. Miértünk halt meg. Az Ő minket kiváltó váltsághalálával ment meg az ítélettől, a kárhozattól, a földi hiábavaló élettől. Ezt kell belátni és elfogadni, hinni ennek, ebben, Benne. Nem lenne egyszerűbb kérni az újjászületést, hogy Isten gyermekévé fogadhasson?