Ismét mondom: szívből örülök

Néhány fontos dolgot tanultam meg életre szólóan, a kórházban töltött több hét alatt. Megosztom veletek. Az egyik, hogy a célját és ne az okát keressem a megpróbáltatásoknak. Máris úgy érzem, hogy sok mindenre volt jó a - nyomok nélkül soha el nem múló - betegség.

Először is annak feloldására, hogy - megvallom - eddig nem tudtam "mindenkor örülni" ("Örüljetek az Úrban mindenkor" Fil 4,4). Azóta: igen! És talán a legfontosabbal is az elmúlt időszakban gazdagodtam: hálát tudok adni mindig, mindenért. A rosszért, a bajért is.

A betegágyon nagyon sok jó kölcsönkönyvet olvastam. Köszönöm, Testvéreim! Az egyikből (Merlin Carothers: A magasztalásban rejlő erő) és a folytatásából értettem meg végre, hogy mit jelent "Hálákat adván mindenkor mindenekért" (Ef 5,2o). Eddig csak az áldást köszöntem meg, azt se hiánytalanul...

Ezek a rövid kis könyvecskék sok olyan esetet írnak le, amilyeneket én is átéltem. Először is, azt kellett felfognom a szövegekből, a példákból, hogy a rossz is benne van Isten velem kapcsolatos terveiben, legalábbis megengedi, hogy megtörténjen. Vagyis figyel rám, formál, mégpedig az én érdekemben. Ha pedig ez így van, akkor én nem jajgathatok, zúgolódhatok, zsörtölődhetek vagy akárcsak mérgelődhetek, akkor csakis felfelé kell figyelmeznem és dicsőítenem Őt a törődésért. Egyszerű, tiszta, érthető. Pedig mintegy másfél évtizedig ezt a nagyon fontos dolgot nem tudtam felfogni. Épp a lényegét nem láttam.

Ahogy most ezt leírtam, elém tolakodott a kérdés: és mi van az érthetetlen halállal, a mártírok millióival, a sok-sok egyéb nyomorúsággal? Nem, erre nem tudok felelni, nálam okosabbak se tudnak igazán megnyugtató választ adni...

De hadd mondjam el az első megtapasztalásomat a dicsőítésről és a megélt "hasznáról". Milyen vulgáris is ez a kifejezés! Tehát, úgy kezdődött, hogy nálam volt a kórházban egy könyvecske, benne elég sok pénz. Kezdem keresni, nincs. Kínos nagyon, hiszen úgy döntöttek az orvosok, hogy egy számomra ismeretlen város kórházába visznek át. Ott feküdhetek esetleg hetekig, fillér nélkül, idegen helyen.

Már majdnem elkezdek idegeskedni, amikor felidéződik bennem: dicsőítsd az Urat! Nem, nem haszonlesésből, hanem őszintén beláttam, hogy nem tanultam még eleget: nem szabad magammal hordani nagyobb összeget. Elfogadom és dicsőítem az Urat.

A távoli intézmény helyett egy elegáns budai kórházba kerülök, a lányaim és felnőtt unokáim, régi barátaim közelébe. Már csak itt jut eszembe, mégis, kérdezősködni kellene, nem látta-e valaki a pénzt. Igen naív dolog, de valahogy késztetést érzek rá. Telefon, segítőkészség, eredmény sehol. Én már rég belenyugszom, hogy nincs, hát nincs, amikor otthon - mégegyszer leírom - otthon, ahová hetek óta nem tehettem be a lábam, olyan könyvek alatt, amelyeket senki se olvas, csak megbúvik az én "bizonyságtételem", vagyis az egész összeg. Abszolút realitásában. És akárhogy próbálok fizikai, technikai, objektív magyarázatot találni rá: nincs... Ezek után még azt kell megtanulnom, hogy a csodát annak fogadjam el, ami, hiszen tudhatom, Istennél semmi se lehetetlen.

Innen már könnyen megy a dolog. Fáj a fejem: dicsőség Istennek! Talán hihetetlen, de mire végigmondom, el is felejtem a fejgörcsöt. Nem használ a gyógyszer? Dicsőség az Úrnak! - többször egymás után. Evvel alszom el, és tudom, hogy mire felébredek, javulást mutat a vérképem.

Egyik este eléggé megijedek, mintha ismét rosszabbul lennék... Akkor a Tátrából, SMS-ben jön a vigasz menetrendszerűen, mint minden nap: "kegyelmed jobb az életnél... reád gondolok" (Zsolt 63) És nyugszik a szív, lazulnak az idegek... Jézus hord karjain...

Köszönöm, Uram! Köszönöm, drága lelki testvérem az igeközvetítést! Köszönöm mindnyájatoknak, Testvéreim! Köszönöm az imátokat - lám, az Úr meghallgatta, köszönöm a látogatásaitokat! Testben, hitben erősödtem általuk, a családom, meg a betegtársaim pedig megtapasztalták, milyen a gyülekezetünk szeretete. Köszönöm a számos egyéb segítségeteket, az érdeklődéseteket!

Hazatértem után aztán azt is megértettem, mit jelent az "Örüljetek az Úrban" - idáig mindig világos volt-, de hogy: "mindenkor"?

Igen, átéltem, mindenkor. Most tudok igazán örülni mindennek, aminek talán eddig nem. Egyszerű dolgoknak is, például, hogy a saját ágyamban alhatok, magam oszthatom be az időmet, járkálhatok, egyáltalán, hogy élek. Meg sok egyébnek, amit azelőtt nem szerettem. A kórházi ágy perspektívájából minden és mindenkor (!) örömtelinek tűnik. Csak azért imádkozom, hogy maradjon ez az új ember szemléletem. Ahogy a zsoltáros (103): "Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről."

Mellesleg, nem könnyű betegség a tüdőembólia, meg a mélyvénás trombózis, még ha hívő orvos kezeli is imádsággal átitatott szakértelemmel az embert...

Engem meggyógyított az Úr, ahogyan megígérte: "Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem."

Így volt, így legyen!