Nem test és vér ellen

Szeretet Testvéreim! Ne engedjük, hogy a sátán kénye-kedve szerint ráncigáljon bennünket. Bele egy olyan csatába, amiben mi, az Úr szerettei harcolunk egymás ellen. De nem egymás ellen van harcunk, hanem „erők, és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak” (Ef 6,12)

Azon a vasárnapon, amikor mi kerültünk mások kritikus szemének rivaldafényébe (gyermekeink imaházban való fegyelmezésével kapcsolatban), pont ez az igeszakasz lett elénk tárva. Isten jól időzít.

Otthon, miután kisírtam magam, Gusztival együtt az Úrnak kezdtünk panaszkodni. És olyan jó volt a sok keserűséget, fájdalmat, felháborodást kiönteni Elé, és érezni vigasztalását. A békességért és megbocsátani tudásért is ébredt vágy bennünk, azonban az érzelmek nagyon erősen dúltak bennünk, egészen a személyeskedésig elragadva indulatainkat. Újra óriási keserűség gyűlt bennünk. Éreztem, hogy ez Jézus útja, de könnyebb volt magunkat sajnálni, az önigazolás útjait keresni, mint megbocsátani. Az Úr azonban nem sokáig hagyott ezen az úton járni. Tényleg kész volt a szívünk Őt követni. Egy rádióadás részlete (amely pont az elengedésről szólt, az önigazolás keresése helyett), és egy igaz barátnőmmel való beszélgetés után nyilvánvalóvá lett előttem a másik hatalom támadása, amire eddig nem is gondoltam. Mert ahol elkezdődik a gyógyulás, az újra odaszánt életben járás, ott a Sátán mindenáron rombolni akar. Ezzel a kiélezett helyzettel is a keserűségbe akart minket taszítani, és megakadályozni bennünket abban, hogy a test építését szolgáljuk. Hála az Úrnak, ez nem jött be neki. Győzött az Úr, az imátok, az imánk ereje! Megbocsátottunk, és most már azért imádkozunk, hogy amit az Úr rajtunk keresztül véghez akar vinni, azt meg tudja tenni, legyen rá szemünk, szívünk és kezünk, legyünk helyünkön lévő fogaskerekek!

Végül az Úr rámutatott személyes bűnömre is. Mindezidáig az ördög megvakította a szememet. Belefolytam én is a kritizálásba, testvéreim megítélésébe (nem építő módon, a másik háta mögött), bírálgatásába. Nagyon veszélyes következménye lett ennek, mert utána csak úgy tudtam ránézni a másikra, ahogyan az előítéleteimben láttam, elképzeltem. Kérlek benneteket, bocsássatok meg, még ha így, konkrétumok nélkül teszem is ezt.
Örülök, hogy így alakult, mert úgy érzem, hogy ezáltal a szituáció által kicsit nyilvánvalóbbá lett mindannyiunk számára, hogy ez csak egy tünete a betegségünknek. De én hiszem, hogy képesek vagyunk – ha az Úrra nézünk – megakadályozni a megkeseredettség és az ítélkezés járványát. Csöpögtessük, sőt inkább öntsük egymás szívébe újra a szeretetet, a felemelést, a megbecsülést. Az Úr nem ad olyan törvényt elénk, amit nehéz lenne Ővele együtt járva betölteni. Ügyeljünk egymásra, szeretettel odafigyelve a másikra, olyanokra is, akikkel eddig talán soha nem törődtünk.

Nagyon sok megtört szív teng-leng a gyülekezetben, akik már a „szeretetlenség betegségen” (a kitaszítottság, a „nem kellek senkinek” érzése) keresztül tudják csak vizsgálni a többieket. S bár ők maguk sem tudják, de fertőzik a többieket, mert szenvednek. És ez a szenvedésük, akár mutatják, akár nem, kihatással van az egész testre, és egyre jobban elgyengül tőle a gyülekezet, hanyatlik a küldetés, inog a hitelesség, szürkül a fény. Ezt a személyes felelősséget értettem meg a sátoros prédikációk hatására. Nagy szükségünk van rájuk is. Nélkülük csonkák vagyunk! Nekik is vannak ajándékaik, amikkel használhatnának mások és maguk növekedésére.

De most nekik van szükségük a mi odafigyelésünkre, őszinte törődésünkre, hogy jól működjön Krisztus teste, hogy be tudja tölteni feladatát: és meglássa a világ az egymás felé való szeretetünkből, hogy Jézus eljött mindenki megmentésére.

Jó munkát kívánok!