Nem test és vér ellen

Szeretet Testvéreim! Ne engedjük, hogy a sátán kénye-kedve szerint ráncigáljon bennünket. Bele egy olyan csatába, amiben mi, az Úr szerettei harcolunk egymás ellen. De nem egymás ellen van harcunk, hanem „erők, és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak” (Ef 6,12)

Azon a vasárnapon, amikor mi kerültünk mások kritikus szemének rivaldafényébe (gyermekeink imaházban való fegyelmezésével kapcsolatban), pont ez az igeszakasz lett elénk tárva. Isten jól időzít.

Otthon, miután kisírtam magam, Gusztival együtt az Úrnak kezdtünk panaszkodni. És olyan jó volt a sok keserűséget, fájdalmat, felháborodást kiönteni Elé, és érezni vigasztalását. A békességért és megbocsátani tudásért is ébredt vágy bennünk, azonban az érzelmek nagyon erősen dúltak bennünk, egészen a személyeskedésig elragadva indulatainkat. Újra óriási keserűség gyűlt bennünk. Éreztem, hogy ez Jézus útja, de könnyebb volt magunkat sajnálni, az önigazolás útjait keresni, mint megbocsátani. Az Úr azonban nem sokáig hagyott ezen az úton járni. Tényleg kész volt a szívünk Őt követni. Egy rádióadás részlete (amely pont az elengedésről szólt, az önigazolás keresése helyett), és egy igaz barátnőmmel való beszélgetés után nyilvánvalóvá lett előttem a másik hatalom támadása, amire eddig nem is gondoltam. Mert ahol elkezdődik a gyógyulás, az újra odaszánt életben járás, ott a Sátán mindenáron rombolni akar. Ezzel a kiélezett helyzettel is a keserűségbe akart minket taszítani, és megakadályozni bennünket abban, hogy a test építését szolgáljuk. Hála az Úrnak, ez nem jött be neki. Győzött az Úr, az imátok, az imánk ereje! Megbocsátottunk, és most már azért imádkozunk, hogy amit az Úr rajtunk keresztül véghez akar vinni, azt meg tudja tenni, legyen rá szemünk, szívünk és kezünk, legyünk helyünkön lévő fogaskerekek!

Végül az Úr rámutatott személyes bűnömre is. Mindezidáig az ördög megvakította a szememet. Belefolytam én is a kritizálásba, testvéreim megítélésébe (nem építő módon, a másik háta mögött), bírálgatásába. Nagyon veszélyes következménye lett ennek, mert utána csak úgy tudtam ránézni a másikra, ahogyan az előítéleteimben láttam, elképzeltem. Kérlek benneteket, bocsássatok meg, még ha így, konkrétumok nélkül teszem is ezt.
Örülök, hogy így alakult, mert úgy érzem, hogy ezáltal a szituáció által kicsit nyilvánvalóbbá lett mindannyiunk számára, hogy ez csak egy tünete a betegségünknek. De én hiszem, hogy képesek vagyunk – ha az Úrra nézünk – megakadályozni a megkeseredettség és az ítélkezés járványát. Csöpögtessük, sőt inkább öntsük egymás szívébe újra a szeretetet, a felemelést, a megbecsülést. Az Úr nem ad olyan törvényt elénk, amit nehéz lenne Ővele együtt járva betölteni. Ügyeljünk egymásra, szeretettel odafigyelve a másikra, olyanokra is, akikkel eddig talán soha nem törődtünk.

Nagyon sok megtört szív teng-leng a gyülekezetben, akik már a „szeretetlenség betegségen” (a kitaszítottság, a „nem kellek senkinek” érzése) keresztül tudják csak vizsgálni a többieket. S bár ők maguk sem tudják, de fertőzik a többieket, mert szenvednek. És ez a szenvedésük, akár mutatják, akár nem, kihatással van az egész testre, és egyre jobban elgyengül tőle a gyülekezet, hanyatlik a küldetés, inog a hitelesség, szürkül a fény. Ezt a személyes felelősséget értettem meg a sátoros prédikációk hatására. Nagy szükségünk van rájuk is. Nélkülük csonkák vagyunk! Nekik is vannak ajándékaik, amikkel használhatnának mások és maguk növekedésére.

De most nekik van szükségük a mi odafigyelésünkre, őszinte törődésünkre, hogy jól működjön Krisztus teste, hogy be tudja tölteni feladatát: és meglássa a világ az egymás felé való szeretetünkből, hogy Jézus eljött mindenki megmentésére.

Jó munkát kívánok!

 

Születés - újjászületés

Mindkettő nagy dolog egy család életében. Isten kegyelméből mi is részesültünk ezekből az eseményekből. Május 18-án édesapám bemerítkezett a kaposvári Békevár Baptista Gyülekezetben. Nagy öröm volt számunkra, hogy ő is döntött Jézus Krisztus mellett. Így már egész családom az Úré, együtt örvendezhetünk Benne.

Kilenc éve kezdődött. Akkor bíztam életemet Krisztusra. Ahogy éltem a fiatal hívő életét, egy ígéretet kaptam Apu, Anyu, húgom életére vonatkozóan. Egy ismert igén keresztül szólt hozzám Isten: "Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe." (Apcsel 16,31) A látható dolgok nem mutatták, hogy valami alakulna családtagjaimban, de hittem Istennek. Különösen Aput nem érdekelte Jézus. Igaz, sohasem bántott amiatt, hogy keresztyén lettem, de láttam rajta, hogy nem érti az egészet. Minden szavam, bizonyságtételem visszapattant róla, akár a falrahányt borsó. Elszomorító volt, de Isten ismét szólt hozzám: "Ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi." (Ézs. 55.10)

Teltek az évek. Harolddal összeházasodtunk, és együtt próbáltuk Istent megmutatni családomnak. Először Kata, a húgom tért meg fiatalon, 15 évesen. Azután Anyukám. Utána pár év szünet következett.

Közben Apukám daganatos beteg lett. Nagyon megijedtünk, és tovább imádkoztunk érte. Apu kórházba járt, műtétek, kezelések követték egymást. A kórházba mindig magával vitt egy Bibliát, ott olvasgatta. Kértük az Urat, hogy szóljon hozzá, hogy Apu megértse, amit Isten mond.

Az Úr még néhány évig puhította Apu szívét. Amikor az orvos megmondta Apunak, hogy gyógyult, változás állt be életébe. Nem fordult el Istentől, hanem ellenkezőleg, nyitottabb lett az Úr, a hívők közössége, a gyülekezet felé. Eljárt a barátkozók tanfolyamára, lelkipásztorukkal, Dani Zsolttal sokat beszélgetett.

Apu sokat változott, Isten formálta őt. Egy nyugodt, kedves ember lett belőle. Elhagyta régi szokásait. Bemerítésén elmondta, hogy régi barátai furcsán néznek rá, azt mondják neki, elment az esze. Erre ő azt válaszolja, hogy nem, most jött meg, most ébredt fel.

Apu döntésében segített a kecskeméti karácsonyi evangélizáció is, amin részt tudott venni. Bemerítkezésekor vele együtt örült családja, gyülekezete, és a mennyei angyalok.

 

Az újjászületésről

Magam előtt látom Ábelt, a fiunkat, ahogy minden erejével nekifeszülve kúszik a kiszemelt cél felé: anyához. Megkaparintja a lábamat, s ha továbblépek – anélkül, hogy felvenném őt – keserves sírásra fakad. Benne van az a tudat, hogy az a nagy, hatalmas, szerető anya biztonságot, ételt, italt ad, vagyis az életet, a gondoskodást. Érzi, hogy anyu nélkül ö senki, üres a lét, üres a szív.

Hiszem, hogy a kisgyermek szívében van egy „anya alakú űr”, és ő törekszik követelőzve, folyton keresve, hogy az az űr, a szeretetszükséglet be legyen töltve. Sír, mert fizikai gondoskodásra van szüksége. Sír, mert melegségre vágyik. Sír, mert egyszerűen anyához vágyik mosolyra, simogatásra, ölelésre.

Ó, ez a csodálatos és alázatos gyermeki szív! Kicsiségének tudata és magát megalázó kérni tudása. Úgy gondolom, neki a z alázat nem okoz problémát, csak mi, büszke felnőttek gondoljuk ezt. Ő csupán kér újból és újból, mert a legjobb esetben megkapja, amire vágyik, megértik őt. Nem görcsöl azon, hogy „én kisgyermek vagyok, és nekem így kell viselkednem”. Ő csak él kisgyermekien. Megszületett, és a beletáplált ösztönök mozgatják, viszik előre az életét. Azt csinálja, amit neki ebben az életkorban kell csinálnia.

Hát nem így van ez az Isten gyermekeivel is? Miért van hát olyan sok „keresztény”, akik arról beszélnek, hogy milyennek kell lenni, és megpróbálnak úgy viselkedni, ahogy egy kisgyermek, erre a Jézus-mondásra hivatkozva: „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermek, semmiképpen sem mentek be Isten országába.”

Miért kellene nekünk, embereknek gondolati filozófiákat, erkölcsi rendeleteket, viselkedési szabályokat, jobb életvitelt magunkra erőszakolni, szinte kisgyermekké avatni magunkat? Hát tudunk mi fából vaskarikát csinálni? Nem! Nem tudunk kisgyereket csinálni magunkból. Istentől kell újból megszületnünk, és akkor új ösztönöket, új törekvéseket, új gondolatokat fogunk kapni. Új szívet kapunk, amely képes megismerni az új szív adóját, a Szülőt, az Istent. Ez az új szív tud alázatos lenni, és nem nehéz neki, mert bűnbocsánatot, felszabadulást, kegyelmet, a legnagyobb, feltétel nélküli szeretetet kapott. Isten lett az ő Apukája, nem nehéz már odafordulni hozzá. Ez a szív valóban törekszik Isten ölelésére, vágyik segítségére. Valóban, természetes módon elismeri kicsiségét, senkiségét, azt, hogy élete az Úrtól függ.

Ebből az újjászületett szívből természetes módon fakad ki az életvitel, a viselkedés. Erre nem lehet senkit sem megtanítani. Ezt csak megélni, megtapasztalni lehet. „Szükség néktek újonnan születnetek” – mondta Jézus. Ő jól tudja, milyen az ember. Csak Isten tudja megváltoztatni az életét, jellemét, szívét. Felesleges ezzel másnak erőlködni. Csupán emberi rendelkezések, korlátok, hamis bölcsességek halmaza lesz, amit az utókor vagy elfelejt, vagy átalakít a saját maga tetszésére, vagy korának szokásaihoz illesztve, igazítva.

Az emberi lélek tudja, hogy újjászületett vagy sem. Úgy gondolom, hogy ez látszik is mások számára, hisz a fizikai létben is kiderül ez a tény. Újjászületés nélkül csupán vallásos megfeszülés, erőlködés „hívőként” élni. Annyi megtört, belefáradt embert látok magam körül, akik szeretik Istent a maguk módján. Szüntelenül törekszenek az elvárások betöltésére, de így nem lehet Istennek megfelelni, és Ő soha nem is várta el ezt. Pont ezért küldte a világba a Fiát, Jézust, hogy ő meghalva egyszer, s mindenkorra meghaljon a bűnnek, de feltámadva éljen az Istennek. Miértünk halt meg. Az Ő minket kiváltó váltsághalálával ment meg az ítélettől, a kárhozattól, a földi hiábavaló élettől. Ezt kell belátni és elfogadni, hinni ennek, ebben, Benne. Nem lenne egyszerűbb kérni az újjászületést, hogy Isten gyermekévé fogadhasson?

Ki vagyok én Krisztusban?

Egyszer olvastam egy történetet egy elhagyott sas tojásról, amelyet a farmer a tyúkanyó alá tett a tojások közé. Nemsokára valamennyi tojásból előbújt egy-egy kiscsibe, és a kikelt sasfiókát a kiscsibékkel együtt táplálta a tyúkanyó.

A sasfióka később már maga próbált magvakat, kukacokat és rovarokat csipegetni a földről. Bár arra született, hogy horgas csőrével húst egyen, mégis a csirkék között maradt, és állandóan ennivaló után kutatott, hogy életben tartsa magát. Nagy és otromba volt, botladozott, ahogy ennivalót keresett. Hatalmas szárnyaival másokat megütött miközben járt, a hangja miatt még ki is gúnyolták. Szomorú és boldogtalan volt.

Egy napon észrevett egy éppen felette elrepülő nagy sasmadarat, és vágyakozva nézte. Bár maga is sas volt, nem tudott róla. Ha felfogja, ki ő, és mire teremtetett, élvezhette volna a szabad életet. Így viszont csak a túlélésért küzdött a baromfiudvarban.

Sokszor ilyen a mi életünk is. Nincs győzelmes hívő élet, csak kudarcra ítélt, a hitetlenektől nem sokban különböző, ha nem tudjuk, kik vagyunk mi Krisztusban.

A Sátán még növeli kárhoztatással az elbátortalanodásunkat, és úgy érezzük, hogy "hullámvasút létre" vagyunk ítélve. Miért van ez? Mert az igazságtól, ami meg van írva rólunk, olyan messze van az, amit tapasztalunk.

Kinek - minek hiszel jobban? Nem vagyunk többé már "csirkék" akik a világ baromfiudvarába valók, hanem "sasok" vagyunk, akik Krisztussal együtt a Mennyekben fészkelnek, és az Ő Lelkével szárnyalnak, Neki engedelmeskedvén.

Szeretem az Efézusi levelét a Bibliának. Hihetetlen kinyilatkozásokat találtam arról benne, hogy ki vagyok én Krisztusban. Volt az életemnek egy olyan szakasza, amikor a megvetettségemben, magányomban, félelmeimben Krisztusban találtam meg a választ. Éveken át naponta vallottam meg hangosan magamnak azt az igazságot, amit Isten mond rólam az Efézusi levélben, hogy eszerint lássam magamat, ne pedig az érzelmeim, vagy addigi élet tapasztalataim szerint.

Csak felsorolásként hadd írjam le mindazt, amit az Efézusi levélből ki tudtam olvasni magamról:

  • Szent vagyok és szeretett (1,1)
  • Feltámadtam a Krisztussal (2,1)
  • Isten választottja vagy (1,5)
  • Isten gyermeke vagyok, az Ő családjának része (1,5)
  • Örökbefogadott gyermek vagyok (1,5; 1,11)
  • Az öröksége birtokosa vagyok (1,17-18)
  • Isteni mestermunka, az Ő műve, alkotása vagyok (1,4; 2,10)
  • A világosság gyermeke vagyok (5,8)
  • A Szentlélek pecsétjével eljegyzett vagyok (1,13-14)
  • Megelevenített, élő, aki nem a holt vétkek rabja (2,1-6)

Most csak az elsőről akarok írni:

Szentek és szeretettek

A legnagyobb dolog a földön az, hogy Isten bűnösöket szentekké tesz. Ez a belső változás megváltásunk pillanatában történik, amikor Krisztusba vetjük bizalmunkat. Akik vagyunk, abból ered, amit Tőle kaptunk. Tehát nem bizonyos emberek a "szentek", hanem mi, Krisztusban, én. Az Ef 1,3-ban ez áll "...aki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben a Krisztusban" .Semmi nem hiányzik az áldottságunkból, ami sajátos célra van teremtve, dicsőséget és magasztalást hozzunk Isten nevére.

A "lelki áldás" Isten Lelkétől származó dolgokra vonatkozó kifejezés, aki az áldás forrása. A "mennyei világ" az Isten természetfölötti világára utal, ahol Ő uralkodik és működik. Mindezt a feltámadott, megdicsőült Krisztussal való közösségünk miatt kaptuk, akivel már együtt élünk, osztozva Isten örök életében.

"Aszerint, amint magának kiválasztott minket Őbenne a világ teremtése előtt, hogy legyünk szentek és feddhetetlenek Őelőtte szeretet által." (Ef 1,4)

 

Az Úr keze

Örüljetek az úrban mindenkor! (Fil 4,4-6)

Ez volt a bemerítési igém, és a számomra az egyik legszebb, legtöbbet mondó ige.

Valóban összefoglal sok, a hívő ember számára általában is fontos dolgot. Rám (főleg megtérésem után rögtön, azaz friss megtértként) valóban nagyon jellemző volt a lelkes öröm, amelyet az ige hangsúlyoz. Most is csak az örömre van okom! Isten olyan csodásan működik, és pontosan időzít. Egy évvel a megtérésem után (ami maga egy csoda volt), megismertem a férjem! Addig is rengeteg fantasztikus, csodás dolog történt velem, és próbák is, amelyekben Isten szelíd keze formált! Tisztába vagyok vele, hogy sokat kell még alakulnom. Leginkább az a vágyam, amit Istentől kezdetben is kértem, hogy sose hagyjon el, sohase engedjen letérni az Ő útjáról. Nem mindig örül az ember, de Isten fel tud szabadítani a tiszta örömre!

A szelídség is nagy lecke nekem. Ebben is sokat alakultam a megtérésem kezdete óta, de van még tanulnivalóm!

És mennyire nem könnyű az a hívő ember számára teljes szívből, tényleg Istenre bízni a dolgokat (vezetést, döntéseket). Ehhez kell, hogy működjön a kommunikáció oda–vissza (emberi ima – Isten szava; az Úr felelete – az ember meghallja azt). És kell az engedelmesség, azaz ha tudom mi Isten akarata, akkor azt tegyem (ne az én elképzelésem után menjek)! Tehát csak megtért, Istennel – Jézus által – élő kapcsolatban lévő ember tud az Úr vezetésében lenni. Olyan ember, aki bibliát olvas rendszeresen (Isten így is szól), és imádkozik is (hisz az ember így kér, ad hálát az Atyának).

Jó beszélgetni a Teremtővel. Felel is: ez is csoda!

Gerdácska születése

Kisebbik lányunk, Gerdácska megszületése nagy öröm az egész család számára. Születésének első pillanatától kezdve érezzük, hogy Jó Atyánk nagyon szeret bennünket. Sok imánk hallgattatott meg világra jötte előtt, közben és utána. A 38. hetes ultrahang vizsgálaton fejletlennek és kicsinek találták az orvosok. Nagyon megijesztettek, és aggodalom költözött a szívembe. A 39. heti vizsgálaton egyáltalán nem mozgott és megindították a szülést.

Imáimban mindig úgy könyörögtem Istenhez, hogy úgy legyen minden, ahogy Ő akarja, mert hittem, úgy lesz a legjobb számunkra, ahogy azt Ő eltervezte. Így is lett, megszületett 3550 grammal és nem volt kicsi, fejletlen, végig karjain hordozott az Úr bennünket.

1 hónapos volt kislányunk, mikor egy nyűgösebb, sírósabb éjszaka után észrevettem, hogy a lágyékánál diónyi sérv türemkedik ki. Elsiettünk az ügyeletre, és ott a doktornő azt mondta: "valószínű Szegedre kell vinni, és ott megműtik." Teljesen összeomlott minden körülöttem, hirtelen nem érzékeltem semmit sem. Nem hallottam a hangokat, csak szorítottam magamhoz Gerdácskát, és sírtam. Lassan arra eszméltem, hogy számtalan kérdés tolong az agyamban, de már az autóban ültünk. Vasárnap reggel lévén, az imaházba siettünk segítségért. Az autóban imádkoztam: "Istenem teljesen tieid vagyunk, rád bízom életünket." Az imaházban Vajda doktor visszatette a sérvet és nem volt szükség műtétre. Hirtelen el sem hittem a történteket, pedig Jó Atyám világos választ adott imámra.

Az azt követő időszakban is többször előjött a sérv, de sikerült visszatenni, ez is nagy kegyelem számunkra. Jelenleg, már 3. hete panaszmentes. Tudom, többen imádkoztak Gerdáért, amely meghallgattatott, amit ez alkalommal is köszönünk.

Légy csendben és várj az Úrra,
Valamit mondani akar neked!
Légy csendben és várj az Úrra,
Nyisd meg előtte most a szívedet!

Fájdalmak útjai, álmatlan éjszakák,
Hidd el, Ő elveszi, és a lelked ne kínozd tovább!
Légy csendben!

Sok terhet hordozol, letenni nem tudod,
Mégis van megoldás, hogyha Istenre bízod magad!
Légy csendben!

Szabadítás és győzelem

Istennek egy csodálatos szabadítására emlékszem vissza. Főiskolás voltam (talán III éves), és egy új félév kezdete előtt álltam. A nagy faliújságon böngésztem az órarendet (amelynek összeállítása felért egy vizsgával), amikor megakadt tekintetem egy órán: Autogén tréning. Reménykedtem, hogy ez a szabadon választható tantárgyak körébe tartozik. Reményem nem vált valóra. Egy általam kedvelt és tisztelt tanár tartotta, aki nagyon komolyan vette ezt. Hitt benne.

És én?! Azt tudtam, hogy ebből a helyzetből csak Jézus menthet meg. És azzal is tisztában voltam, hogy nem az Ő akarata, hogy ilyen okkult, spiritiszta dologban részt vegyek. Hála Istennek volt még egy hívő lány a csoportban. Vele megbeszélhettem és imádkozhattam ez ügyben. Tudtuk mindketten, hogy ez nem Istentől való, és azt is tudtuk, hogy ezt nem egy hívő számára (történetesen a tanárnak) észérvekkel nem vagyunk képesek megmagyarázni. Gondoltuk, utána nézünk 1-2 dolognak. Sajnos a keresztény szakirodalom elég szegényes e téren. Sőt! Ellentmondásos. Mire elolvastunk minden erre vonatkozó könyvet, kellően összezavarodtunk. Istentől kértünk tanácsot. Elkezdődött a félév, így az órák is, az elméleti rész után a gyakorlat jött. Így élesben láthattuk, hogy mi ez: a test, a szervezet, a tudat befolyásolása, mindez az ember mindenhatóságának a hangsúlyozása. Ekkor már egyértelmű volt, hogy ezt mi nem csinálhatjuk. Tennünk kellett valamit. Imádkoztunk és imádkoztak értünk.

Végül kértünk egy időpontot a tanártól és leültünk hármasban (és Isten jelenlétében) beszélgetni. Kifejtettük az álláspontunkat: nem a szakirodalmak végeláthatatlan érveit sorakoztattuk fel, hanem Jézus Krisztusról tettünk bizonyságot. Bár féltünk, de ezt kellett tennünk. A beszélgetés végén megkérdezte, hogy milyen felekezethez tartozunk. A barátnőm a reformátusokhoz, én a baptistákhoz. Választ se méltatva, "Az milyen szekta?" - hangzott a kérdés. Nagyon fájt ez a megbélyegzés. De Isten eszembe juttatta Egyszülött Fiát. Végül azt javasolta ez a tanár, hogy menjünk el a helyi református lelkészhez, akit ő tisztelt, és akinek adott a véleményére. Mi örömmel tettük ezt. A lelkész óva intett minket: "Ne tegyék, ez a Sátán praktikája!" Szinte repültünk vissza a tanszékre az örömhírrel. A tanár nem örült, de elbizonytalanodott. Elküldött mindet, hadd gondolja végig.

Néhány nap múlva a tanszékvezető tanár hívatott kettőnket. Kérdőre vont ez ügyben. Éppenhogy válaszoltunk volna, amikor fennhangon elkezdett bennünket szidni. Végül így zárta: "Kedves hallgatóim gondolkodjanak el, hogy ezen a szakon (szociálpedagógus) és ebben a szakmában (szociális munka) van-e helyük! És tanácsolom, hogy ilyen hozzáállással más irányba folytassák pályájukat!"

Teljesen összetörtünk. Számtalan kérdés volt bennünk. Feszültséggel és várakozással teli napok következtek. Egyik reggel ezt olvastam a Bibliában:

"De te Uram, pajzsom vagy nekem, dicsőségem, aki felemeled fejem. Hangosan kiáltok az Úrhoz, és Ő meghallgat szent hegyén. Az Úrtól jön a szabadítás." (Zsolt 3,4-5.9)

Isten békességet adott. Ezen a napon hivatott minket újra a tanár és közölte: "Hölgyeim, nem kell a szemináriumra bejárniuk, évvégén várom önöket az elméleti szóbeli vizsgán" Hogy mi történt az eltelt napokban? Nem tudjuk, de Isten szabadulást adott. Mérhetetlen hála volt a szívünkben. És ajándékba ráadásként megkaptuk, hogy 5-re vizsgáztunk.

Így utólag visszaemlékezve újra és újra megerősít abban, hogy vállalnunk kell Krisztust. És Ő győzelemre visz minket.

Oldalak

Feliratkozás Kezdőoldal hírcsatorna csatornájára