Tizenöt évvel ezelőtt Isten elküldött hozzám egy fiatalasszonyt, és megüzente vele, hogy szeret. Akkor ezen nagyon elcsodálkoztam, azóta azonban sokszor megbizonyosodtam arról, hogy a tolmács pontosan adta át az Úr szavait.

Nem is erről akarok most szólni, hanem arról, hogy még mivel lepett meg engem akkor az ifjú hölgy. Igen, avval, hogy kérdésemre – hol laktok, hogyan éltek – azt felelte, megvan mindenünk, sőt, több is, mint amire szükségünk van. Ilyet – Magyarországon, a panaszkodás hazájában, főleg fiataloktól – még sose hallottam. Bevallom: azóta se túl sokszor.

"Dicsérjétek az Urat! Milyen jó Istenünkről énekelni!" (Zsolt. 147,1) Akár új, akár régi az ének, ha szívből énekelünk az Úrnak, az biztos kedves Neki. Egyszer olvastam egy cikket egy keresztény zenei magazinban, ahol azt írja, hogy a hívő zenészeknek azért könnyű, mert kifogyhatatlan az, amiről énekelnek.

Néhány fontos dolgot tanultam meg életre szólóan, a kórházban töltött több hét alatt. Megosztom veletek. Az egyik, hogy a célját és ne az okát keressem a megpróbáltatásoknak. Máris úgy érzem, hogy sok mindenre volt jó a - nyomok nélkül soha el nem múló - betegség.

Először is annak feloldására, hogy - megvallom - eddig nem tudtam "mindenkor örülni" ("Örüljetek az Úrban mindenkor" Fil 4,4). Azóta: igen! És talán a legfontosabbal is az elmúlt időszakban gazdagodtam: hálát tudok adni mindig, mindenért. A rosszért, a bajért is.

Amikor 17 évesen először találkoztam hívőkkel, akkor csodálattal néztem a vidámságukat, a kedvességük és szeretetük árjában fürödtem. Addig soha senki nem szeretett igazán a szüleimen kívül. Nem voltam még kiforrott jellem, kerestem a helyem, és ők befogadtak, nem taszítottak el. Úgy tapadtam hozzájuk, mint gorillabébi az anyjához. Ők sablonos sémákba, könnyelműen belekényszerítettek egy bemerítkezésbe. Azt hittem, attól változik meg a szívem üressége, vagy attól változnak meg az érzéseim Isten felé. Nem így történt.

Szeretet Testvéreim! Ne engedjük, hogy a sátán kénye-kedve szerint ráncigáljon bennünket. Bele egy olyan csatába, amiben mi, az Úr szerettei harcolunk egymás ellen. De nem egymás ellen van harcunk, hanem „erők, és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak” (Ef 6,12)

Azon a vasárnapon, amikor mi kerültünk mások kritikus szemének rivaldafényébe (gyermekeink imaházban való fegyelmezésével kapcsolatban), pont ez az igeszakasz lett elénk tárva. Isten jól időzít.

Mindkettő nagy dolog egy család életében. Isten kegyelméből mi is részesültünk ezekből az eseményekből. Május 18-án édesapám bemerítkezett a kaposvári Békevár Baptista Gyülekezetben. Nagy öröm volt számunkra, hogy ő is döntött Jézus Krisztus mellett. Így már egész családom az Úré, együtt örvendezhetünk Benne.

Magam előtt látom Ábelt, a fiunkat, ahogy minden erejével nekifeszülve kúszik a kiszemelt cél felé: anyához. Megkaparintja a lábamat, s ha továbblépek – anélkül, hogy felvenném őt – keserves sírásra fakad. Benne van az a tudat, hogy az a nagy, hatalmas, szerető anya biztonságot, ételt, italt ad, vagyis az életet, a gondoskodást. Érzi, hogy anyu nélkül ö senki, üres a lét, üres a szív.

Egyszer olvastam egy történetet egy elhagyott sas tojásról, amelyet a farmer a tyúkanyó alá tett a tojások közé. Nemsokára valamennyi tojásból előbújt egy-egy kiscsibe, és a kikelt sasfiókát a kiscsibékkel együtt táplálta a tyúkanyó.

Örüljetek az úrban mindenkor! (Fil 4,4-6)

Ez volt a bemerítési igém, és a számomra az egyik legszebb, legtöbbet mondó ige.

Istennek egy csodálatos szabadítására emlékszem vissza. Főiskolás voltam (talán III éves), és egy új félév kezdete előtt álltam. A nagy faliújságon böngésztem az órarendet (amelynek összeállítása felért egy vizsgával), amikor megakadt tekintetem egy órán: Autogén tréning. Reménykedtem, hogy ez a szabadon választható tantárgyak körébe tartozik. Reményem nem vált valóra. Egy általam kedvelt és tisztelt tanár tartotta, aki nagyon komolyan vette ezt. Hitt benne.