„Bízzál az ÚRban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet." (Péld. 3,5-6)

Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy ezt az Igét adta nekem az óvodával kapcsolatban. 2005 márciusában kaptam először ezt a bátorítást, mikor ez az egész óvoda-ügy elindult. Azóta rengetegszer eszembe juttatta ezt a Szent Lélek, hogy nem kell aggódnom, „csak” Istenben kell bíznom. Ennek ellenére még mindig tanulom a leckét…

A minap egy szerény kivitelű, de annál gazdagabb tartalmú iromány került a postaládánkba. Amolyan "szórólapként" dobták be, egyszerű volt, mégis kitűnt a többi közül.

Legelőször arról szeretnék pár gondolatot írni, hogy hogyan jutottam (juthattam) ennek a sokatmondó szónak a közelébe, hogy „teológia”.

Megtérésem után nagyon sok minden a helyére került. Elhagytam bűnöket (Halleluja!) –ezt azóta is próbálom gyakorolni -, kezdetem felhagyni a felesleges álmaim kergetésével, kutatásaival, így azzal, hogy diplomát szerezzek. Természetesen nem a diploma ellen „hadakoztam”, hanem azzal a képzelettel, hogy attól boldogabb lesz az ember. Azóta tudom, hogy a szív sokkal magasabb rendű, mint az ész. (Ezt nem a biológiai ismereteimre alapozom.)

Mikor a cikket írom, még az élmények kavarognak a fejemben. Nem tudom pontosan a jókívánságokat testvérekhez kötni, azonban három számomra fontos momentum, illetve idézet azonnal eszembe jut.

Nagyon jó volt hallani Mike Sámueltől, hogy az előző estén azért imádkozott, hogy a beiktatási alkalmon az Úr Jézus dicsőüljön meg. Az Úrról szóljon az a nap is. Mi is, én is erre vágyom, hogy imaházunk bármilyen alkalmat, összejövetelt tart, Urunk, aki hatalmas, de egyben végtelen szeretetű Istenünk, áradjon ki ránk, formáljon bennünket az Ő hasonlatosságára.

Amikor megvásároltam az első, a mai kor követelményeinek megfelelő számítógépünket direkt Internet felhasználási céllal, sokan figyelmeztettek, legyen tűzfalam és vírusirtóm. Aztán némi bosszúság után rá kellett jönnöm, hogy a felugró ablakok és a kémprogramok ellen sem árt védekezni. De tényleg: nem nagyszerű dolog az Internet? Sajnos be kell vallanunk, hogy a sok haszon mellett lassan túlsúlyba kerül a rombolás lehetősége, ha nem figyelünk itt is Urunk tanácsára, és mindent jól megvizsgálunk (1Thessz 5;21).

Tizenöt évvel ezelőtt Isten elküldött hozzám egy fiatalasszonyt, és megüzente vele, hogy szeret. Akkor ezen nagyon elcsodálkoztam, azóta azonban sokszor megbizonyosodtam arról, hogy a tolmács pontosan adta át az Úr szavait.

Nem is erről akarok most szólni, hanem arról, hogy még mivel lepett meg engem akkor az ifjú hölgy. Igen, avval, hogy kérdésemre – hol laktok, hogyan éltek – azt felelte, megvan mindenünk, sőt, több is, mint amire szükségünk van. Ilyet – Magyarországon, a panaszkodás hazájában, főleg fiataloktól – még sose hallottam. Bevallom: azóta se túl sokszor.

"Dicsérjétek az Urat! Milyen jó Istenünkről énekelni!" (Zsolt. 147,1) Akár új, akár régi az ének, ha szívből énekelünk az Úrnak, az biztos kedves Neki. Egyszer olvastam egy cikket egy keresztény zenei magazinban, ahol azt írja, hogy a hívő zenészeknek azért könnyű, mert kifogyhatatlan az, amiről énekelnek.

Néhány fontos dolgot tanultam meg életre szólóan, a kórházban töltött több hét alatt. Megosztom veletek. Az egyik, hogy a célját és ne az okát keressem a megpróbáltatásoknak. Máris úgy érzem, hogy sok mindenre volt jó a - nyomok nélkül soha el nem múló - betegség.

Először is annak feloldására, hogy - megvallom - eddig nem tudtam "mindenkor örülni" ("Örüljetek az Úrban mindenkor" Fil 4,4). Azóta: igen! És talán a legfontosabbal is az elmúlt időszakban gazdagodtam: hálát tudok adni mindig, mindenért. A rosszért, a bajért is.

Amikor 17 évesen először találkoztam hívőkkel, akkor csodálattal néztem a vidámságukat, a kedvességük és szeretetük árjában fürödtem. Addig soha senki nem szeretett igazán a szüleimen kívül. Nem voltam még kiforrott jellem, kerestem a helyem, és ők befogadtak, nem taszítottak el. Úgy tapadtam hozzájuk, mint gorillabébi az anyjához. Ők sablonos sémákba, könnyelműen belekényszerítettek egy bemerítkezésbe. Azt hittem, attól változik meg a szívem üressége, vagy attól változnak meg az érzéseim Isten felé. Nem így történt.

Szeretet Testvéreim! Ne engedjük, hogy a sátán kénye-kedve szerint ráncigáljon bennünket. Bele egy olyan csatába, amiben mi, az Úr szerettei harcolunk egymás ellen. De nem egymás ellen van harcunk, hanem „erők, és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak” (Ef 6,12)

Azon a vasárnapon, amikor mi kerültünk mások kritikus szemének rivaldafényébe (gyermekeink imaházban való fegyelmezésével kapcsolatban), pont ez az igeszakasz lett elénk tárva. Isten jól időzít.