Keskeny ösvény a széles sávú Interneten

Amikor megvásároltam az első, a mai kor követelményeinek megfelelő számítógépünket direkt Internet felhasználási céllal, sokan figyelmeztettek, legyen tűzfalam és vírusirtóm. Aztán némi bosszúság után rá kellett jönnöm, hogy a felugró ablakok és a kémprogramok ellen sem árt védekezni. De tényleg: nem nagyszerű dolog az Internet? Sajnos be kell vallanunk, hogy a sok haszon mellett lassan túlsúlyba kerül a rombolás lehetősége, ha nem figyelünk itt is Urunk tanácsára, és mindent jól megvizsgálunk (1Thessz 5;21).
Míg a fent említett programok védik számítógépünket és egy kicsit idegeinket, emellett nekünk Isten Szentlelkének vezetése kell szívünk megőrzésére még a keresztyénként hírbetett oldalakon is. Ennyit szerettem volna kommentárként fűzni, mielőtt három ilyen oldalt a figyelmetekbe ajánlanék a teljesség igénye nélkül. Ez a három oldal számomra három fontos igényt elégít ki :az áhítatét ,a zenéét és a hírekét.

Az első cím: www.csendespercek.hu

Az általam próbált áhítatos oldalak közül ez volt a legközvetlenebb hangvételű, mert egyszerű emberek írják, és akárkinek megadják a lehetőséget, hogy beküldjön ilyen áhítatot, így akár minden nap más országból kaphatok az Úr munkálkodásáról híreket. Előnyként jelentkezett számomra, hogy minden nap működik, és frissül a szerver, mert már két helyen voltak ellenkező tapasztalataim.

A második cím: www.kerugma.hu

Ezt az oldalt azért szerettem meg, mert a főleg a Magyar Keresztény könnyűzenei világ széles skáláját jeleníti meg és teszi elérhetővé. Itt nem csak intrók, hanem a számok teljes terjedelme meghallgatható, amit ilyen mennyiségben máshol még nem találtam.

A harmadik cím: www.ebredes.hu

Ezt a portált azért szeretem, mert elég széleskörű lehetőséget, és tájékozódást ad. A fórumon megoszthatom véleményem, imakéréseket írhatok, és sok hasznos linket is innen szereztem meg, ez mellett a honlap szolgáltatásai folyamatosan bővülnek, frissülnek, és ami még lényeges: fiatalos hangvételű. Itt viszont igaz a vigyázásra intő figyelmeztetés, mert néha elhangzik néhány teológiai szélsőség, mivel a lapot sokan sokféle gyülekezetből látogatják.

 

Ismét mondom: szívből örülök

Néhány fontos dolgot tanultam meg életre szólóan, a kórházban töltött több hét alatt. Megosztom veletek. Az egyik, hogy a célját és ne az okát keressem a megpróbáltatásoknak. Máris úgy érzem, hogy sok mindenre volt jó a - nyomok nélkül soha el nem múló - betegség.

Először is annak feloldására, hogy - megvallom - eddig nem tudtam "mindenkor örülni" ("Örüljetek az Úrban mindenkor" Fil 4,4). Azóta: igen! És talán a legfontosabbal is az elmúlt időszakban gazdagodtam: hálát tudok adni mindig, mindenért. A rosszért, a bajért is.

A betegágyon nagyon sok jó kölcsönkönyvet olvastam. Köszönöm, Testvéreim! Az egyikből (Merlin Carothers: A magasztalásban rejlő erő) és a folytatásából értettem meg végre, hogy mit jelent "Hálákat adván mindenkor mindenekért" (Ef 5,2o). Eddig csak az áldást köszöntem meg, azt se hiánytalanul...

Ezek a rövid kis könyvecskék sok olyan esetet írnak le, amilyeneket én is átéltem. Először is, azt kellett felfognom a szövegekből, a példákból, hogy a rossz is benne van Isten velem kapcsolatos terveiben, legalábbis megengedi, hogy megtörténjen. Vagyis figyel rám, formál, mégpedig az én érdekemben. Ha pedig ez így van, akkor én nem jajgathatok, zúgolódhatok, zsörtölődhetek vagy akárcsak mérgelődhetek, akkor csakis felfelé kell figyelmeznem és dicsőítenem Őt a törődésért. Egyszerű, tiszta, érthető. Pedig mintegy másfél évtizedig ezt a nagyon fontos dolgot nem tudtam felfogni. Épp a lényegét nem láttam.

Ahogy most ezt leírtam, elém tolakodott a kérdés: és mi van az érthetetlen halállal, a mártírok millióival, a sok-sok egyéb nyomorúsággal? Nem, erre nem tudok felelni, nálam okosabbak se tudnak igazán megnyugtató választ adni...

De hadd mondjam el az első megtapasztalásomat a dicsőítésről és a megélt "hasznáról". Milyen vulgáris is ez a kifejezés! Tehát, úgy kezdődött, hogy nálam volt a kórházban egy könyvecske, benne elég sok pénz. Kezdem keresni, nincs. Kínos nagyon, hiszen úgy döntöttek az orvosok, hogy egy számomra ismeretlen város kórházába visznek át. Ott feküdhetek esetleg hetekig, fillér nélkül, idegen helyen.

Már majdnem elkezdek idegeskedni, amikor felidéződik bennem: dicsőítsd az Urat! Nem, nem haszonlesésből, hanem őszintén beláttam, hogy nem tanultam még eleget: nem szabad magammal hordani nagyobb összeget. Elfogadom és dicsőítem az Urat.

A távoli intézmény helyett egy elegáns budai kórházba kerülök, a lányaim és felnőtt unokáim, régi barátaim közelébe. Már csak itt jut eszembe, mégis, kérdezősködni kellene, nem látta-e valaki a pénzt. Igen naív dolog, de valahogy késztetést érzek rá. Telefon, segítőkészség, eredmény sehol. Én már rég belenyugszom, hogy nincs, hát nincs, amikor otthon - mégegyszer leírom - otthon, ahová hetek óta nem tehettem be a lábam, olyan könyvek alatt, amelyeket senki se olvas, csak megbúvik az én "bizonyságtételem", vagyis az egész összeg. Abszolút realitásában. És akárhogy próbálok fizikai, technikai, objektív magyarázatot találni rá: nincs... Ezek után még azt kell megtanulnom, hogy a csodát annak fogadjam el, ami, hiszen tudhatom, Istennél semmi se lehetetlen.

Innen már könnyen megy a dolog. Fáj a fejem: dicsőség Istennek! Talán hihetetlen, de mire végigmondom, el is felejtem a fejgörcsöt. Nem használ a gyógyszer? Dicsőség az Úrnak! - többször egymás után. Evvel alszom el, és tudom, hogy mire felébredek, javulást mutat a vérképem.

Egyik este eléggé megijedek, mintha ismét rosszabbul lennék... Akkor a Tátrából, SMS-ben jön a vigasz menetrendszerűen, mint minden nap: "kegyelmed jobb az életnél... reád gondolok" (Zsolt 63) És nyugszik a szív, lazulnak az idegek... Jézus hord karjain...

Köszönöm, Uram! Köszönöm, drága lelki testvérem az igeközvetítést! Köszönöm mindnyájatoknak, Testvéreim! Köszönöm az imátokat - lám, az Úr meghallgatta, köszönöm a látogatásaitokat! Testben, hitben erősödtem általuk, a családom, meg a betegtársaim pedig megtapasztalták, milyen a gyülekezetünk szeretete. Köszönöm a számos egyéb segítségeteket, az érdeklődéseteket!

Hazatértem után aztán azt is megértettem, mit jelent az "Örüljetek az Úrban" - idáig mindig világos volt-, de hogy: "mindenkor"?

Igen, átéltem, mindenkor. Most tudok igazán örülni mindennek, aminek talán eddig nem. Egyszerű dolgoknak is, például, hogy a saját ágyamban alhatok, magam oszthatom be az időmet, járkálhatok, egyáltalán, hogy élek. Meg sok egyébnek, amit azelőtt nem szerettem. A kórházi ágy perspektívájából minden és mindenkor (!) örömtelinek tűnik. Csak azért imádkozom, hogy maradjon ez az új ember szemléletem. Ahogy a zsoltáros (103): "Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről."

Mellesleg, nem könnyű betegség a tüdőembólia, meg a mélyvénás trombózis, még ha hívő orvos kezeli is imádsággal átitatott szakértelemmel az embert...

Engem meggyógyított az Úr, ahogyan megígérte: "Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem."

Így volt, így legyen!

 

Énekeljetek az Úrnak új éneket

"Dicsérjétek az Urat! Milyen jó Istenünkről énekelni!" (Zsolt. 147,1) Akár új, akár régi az ének, ha szívből énekelünk az Úrnak, az biztos kedves Neki. Egyszer olvastam egy cikket egy keresztény zenei magazinban, ahol azt írja, hogy a hívő zenészeknek azért könnyű, mert kifogyhatatlan az, amiről énekelnek.

Én sokszor végesnek érzem azt, hogy az Úrról énekeljek. Az Ige viszont ezt parancsolja (v.ö. 146-150. zsoltár), hogy dicsérjük Őt! Hiszem, hogy a dicsőítés felszabadít, az Úrnak jelenlétébe vihet. A dicsőítés nemcsak az éneklés lehet, hanem a hétköznapi életünk is, ha Őrá mutat, akkor Őt dicsőíti. Kegyelem, ha ez működik.

A dicsőítő csoportnak is ez a célja: dicsőíteni. 2001 őszén Tóth Barna vezetésével indult a csapat. Ma kicsit átalakulva Révész Laci vezeti. Szeretnénk, ha megújulna a csoport, és ha a dávidi dicsőítő rendszerhez hasonlítana. (Létszámban is:)) Ez a következőképpen néz ki: Lelkipásztor, mint szellemi vezető, a fő dicsőítésvezető alárendelve a pásztornak, ő fő zenész, vagy énekes, 3-4 tagú szólistákból álló énekesgárda, belőlük felváltva kerülnének ki az alkalmi vezetők, 4-5 tagú zenészcsapat (gitár, ütős, szólóhangszer, billentyűs) és 10-15 tagú vokál. Ez a jelenlegi vezetőnk látása, amivel én is egyetértek. Persze az új lelkipásztortól függ, hogy ez valósul meg, vagy neki más elképzelése van a dicsőítő csoporttal kapcsolatban. Szeretnénk, ha egy-egy alkalommal pár fős csoportra oszlanánk, hogy több helyen is tudjunk szolgálni, akár egyszerre is.

Ez egy átmeneti időszak a csapat életében. Szeretném, ha az, akit indít a Lélek, imádkozna a csoportért.

 

Egyre közelebb Jézushoz

Amikor 17 évesen először találkoztam hívőkkel, akkor csodálattal néztem a vidámságukat, a kedvességük és szeretetük árjában fürödtem. Addig soha senki nem szeretett igazán a szüleimen kívül. Nem voltam még kiforrott jellem, kerestem a helyem, és ők befogadtak, nem taszítottak el. Úgy tapadtam hozzájuk, mint gorillabébi az anyjához. Ők sablonos sémákba, könnyelműen belekényszerítettek egy bemerítkezésbe. Azt hittem, attól változik meg a szívem üressége, vagy attól változnak meg az érzéseim Isten felé. Nem így történt.

Nem hibáztatom őket ezért, nem tudták nekem elmagyarázni a megtérés igazi útját. Csak egy letudnivaló kötelesség voltam csupán? Nem hiszem, de nem tudták milyen vagyok. Itt elsősorban a nyelvi akadályokat látom hibásnak (külföldiek voltak). Megfeszítettem az akaratomat, küzdöttem, és már azt sem tudtam, ki vagyok. Olyan akartam lenni, mint ők, békés akartam lenni. Nem ment. Szerettem velük lenni, kedveltem őket, de ők nem vették észre kínlódásomat, és ürességemet. És ez a lényeg! Én Isten nélkül akartam Istennel élni. Hát ez nagy paradoxon. De csak volt, mert Istennek nincs lehetetlen. Ősszel visszatértek hazájukba a fiatal barátaim, és én szörnyen magányos és elhagyatott lettem. Továbbra is hetenként volt istentisztelet és biblia-tanulmányozás, de már görcs volt számomra. Végképp gödörbe kerültem. Nem értettem semmit az egészből, magamból. Istenről ugyan egyre több ismeretet szereztem, de nem volt köztünk kapcsolat. Azt se tudtam, hogyan kell az ilyet csinálni. Eljutottam oda, hogy már nem tudtam, mi az én saját gondolatom, és mi a másé. Magamra erőszakoltam, hogy én azt higgyem, amit ők. Nagyon meg akartam felelni mindenkinek, persze Istennek is.

Novemberben már nem jártam. Vívódtam. A lázadás két hónapig tartott. Elkezdtem bulizni és fiúzni, sőt Jézus megtagadásáig is eljutottam. Egyszerűen egy téves útnak, egy téves próbálkozásnak kezdtem tartani. Az volt ebben a veszélyes, hogy nem tudtam megbizonyosodni, hogy ez az út valóban hamis-e, mert nem mondta el senki nekem, hogy Isten nem úgy gondolja ezt az utat, ahogy én megtapasztaltam. Hamisnak láttam a jót, csak azért mert hamis módon, a nem működő módon akartam járni rajta. Ez olyan, mint egy papírhajóval repülni. Nem ment. De volt egy lány, aki törődött velem, aki látta, hogy ez nem jó. Ő nem adta fel. Nyaggatott. Már a csudába kívántam, és le akartam rázni. Ezért mentem el vele a gyülekezetbe. Ott nagy hatás ért, és elkezdtem kinyílni Isten felé. De még ekkor sem mertem szembeszegülni másokkal, és hagytam, hogy "megtérítsenek" egy ima elmondása által. Azt hittem, ez a kulcs, de még mindig nem volt az enyém Jézus igazán. De most legalább már jó helyen voltam. Szívtam magamba a tanítást, hittem, hogy mindez igaz. Lett hitem, ezt tudom, de még mindig nem szerettem úgy Istent, hogy mindenemet odaadjam neki. Nem ragadtam meg őt. Sokszor vágytam az érzésre, amit másokon láttam, azt a mély, szenvedélyes meggyőződést és bensőséges szeretetet. Ezt én csak nagyon ritkán éreztem. Nagyon jó keresztyén akartam lenni. Mindennek meg akartam felelni, amit Isten és a testvéreim elvárnak tőlem. Meggyőződtem róla, hogy jó ez az út. Isten elkezdte bennem a munkáját, de kellett kb. három év, hogy őszintén számot merjek vetni magammal, és szembe merjek nézni hazugságaimmal, magam és mások felé való színjátékommal.

Az egyik este magányomban és keserűségemben elsöprő és letagadhatatlan erővel hallottam Istent szólni. Aznap Jézus azon példázatát olvastam, amikor a szőlősgazda a szolgájával ki akarja vágatni a fát, mert már három éve itt van a kertjében, élvez minden jót, de nem terem gyümölcsöt. Tudtam, ez én vagyok. Nagyon megijedtem. Tényleg ilyennek lát Isten, és tényleg el akar vetni magától? Ijedelmem azt bizonyította számomra, hogy én szeretem Őt, nem akarok elmenni Tőle sehová. De akkor mit tegyek? Listát akartam készíteni: mit is vár el tőlem Jézus, mit tudok kiolvasni a szavaiból. De miután egy bibliai oldalon találtam egy tucatot, feladtam, nem is kezdtem el leírni. Kiderült számomra, hogy ha 11-et be is tudok tartani egy nap, a 12.-et már biztos nem. Nem is tudom megjegyezni ezt a sok kívánnivalót, nemhogy még be is tartsam! Véget ért a tudományom. Hát hogy lehet tetszeni Istennek? Már csak egy évem van hátra a példázat szerint, hogy megjavuljak? Tudom, kicsit nevetséges, de félreérthetetlen volt ez a számomra. Jött a válasz nem sokra rá. Hiszem, hogy alázattal kerestem Őt. És Ő nem hagyja cserben az ilyen embert. Az egyik este szintén gyötrődtem. Eljutottam arra a pontra, hogy Isten engem nem szerethet, mert én nem vagyok méltó rá. Ekkor szólt Ő: "Adri, te az enyém vagy." "Hogy lennék a tiéd, Uram? Hogy szerethetsz engem, semmit sem tudok neked adni. Nézz csak rám, még viselkedni sem tudok." Erre Ő újra: "Elég, Adri! Mondd meg nekem, ha neked lenne egy gyermeked, aki nyomorék lenne, szeretnéd?" "Igen, persze, nagyon." "Miért szeretnéd?" "Mert az enyém." "hát te is az enyém vagy, és szeretlek" Zokogásban törtem ki. Boldog zokogásban: "Hát valóban, szeretsz engem, hát, valóban kellek neked Istenem? Milyen drága vagy nekem!" Ekkor telt meg először hálával a szívem, úgy őszintén igazán először ekkor értettem meg, mi a kegyelem. Nem adhatok Istennek semmit sem. És nem is vár, csak egy dolgot: azt, hogy mikor jövök rá arra, hogy tényleg nem tudok neki adni semmit, mert Ő az, aki feltölti az életemet tartalommal, igazi, élő, eleven élettel. Azóta vagyok én boldog Istennel.

Ha keresed, Ő fog válaszolni, mint minden más élő személy, jelt fog adni magáról. Egyenest Tőle szerezz információt. Mert, hát meg kell adni mindenki saját magát ismeri a legjobban. Ne csak másokat kérdezz, hanem Istent magát, milyen is Ő.

 

Nem test és vér ellen

Szeretet Testvéreim! Ne engedjük, hogy a sátán kénye-kedve szerint ráncigáljon bennünket. Bele egy olyan csatába, amiben mi, az Úr szerettei harcolunk egymás ellen. De nem egymás ellen van harcunk, hanem „erők, és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak” (Ef 6,12)

Azon a vasárnapon, amikor mi kerültünk mások kritikus szemének rivaldafényébe (gyermekeink imaházban való fegyelmezésével kapcsolatban), pont ez az igeszakasz lett elénk tárva. Isten jól időzít.

Otthon, miután kisírtam magam, Gusztival együtt az Úrnak kezdtünk panaszkodni. És olyan jó volt a sok keserűséget, fájdalmat, felháborodást kiönteni Elé, és érezni vigasztalását. A békességért és megbocsátani tudásért is ébredt vágy bennünk, azonban az érzelmek nagyon erősen dúltak bennünk, egészen a személyeskedésig elragadva indulatainkat. Újra óriási keserűség gyűlt bennünk. Éreztem, hogy ez Jézus útja, de könnyebb volt magunkat sajnálni, az önigazolás útjait keresni, mint megbocsátani. Az Úr azonban nem sokáig hagyott ezen az úton járni. Tényleg kész volt a szívünk Őt követni. Egy rádióadás részlete (amely pont az elengedésről szólt, az önigazolás keresése helyett), és egy igaz barátnőmmel való beszélgetés után nyilvánvalóvá lett előttem a másik hatalom támadása, amire eddig nem is gondoltam. Mert ahol elkezdődik a gyógyulás, az újra odaszánt életben járás, ott a Sátán mindenáron rombolni akar. Ezzel a kiélezett helyzettel is a keserűségbe akart minket taszítani, és megakadályozni bennünket abban, hogy a test építését szolgáljuk. Hála az Úrnak, ez nem jött be neki. Győzött az Úr, az imátok, az imánk ereje! Megbocsátottunk, és most már azért imádkozunk, hogy amit az Úr rajtunk keresztül véghez akar vinni, azt meg tudja tenni, legyen rá szemünk, szívünk és kezünk, legyünk helyünkön lévő fogaskerekek!

Végül az Úr rámutatott személyes bűnömre is. Mindezidáig az ördög megvakította a szememet. Belefolytam én is a kritizálásba, testvéreim megítélésébe (nem építő módon, a másik háta mögött), bírálgatásába. Nagyon veszélyes következménye lett ennek, mert utána csak úgy tudtam ránézni a másikra, ahogyan az előítéleteimben láttam, elképzeltem. Kérlek benneteket, bocsássatok meg, még ha így, konkrétumok nélkül teszem is ezt.
Örülök, hogy így alakult, mert úgy érzem, hogy ezáltal a szituáció által kicsit nyilvánvalóbbá lett mindannyiunk számára, hogy ez csak egy tünete a betegségünknek. De én hiszem, hogy képesek vagyunk – ha az Úrra nézünk – megakadályozni a megkeseredettség és az ítélkezés járványát. Csöpögtessük, sőt inkább öntsük egymás szívébe újra a szeretetet, a felemelést, a megbecsülést. Az Úr nem ad olyan törvényt elénk, amit nehéz lenne Ővele együtt járva betölteni. Ügyeljünk egymásra, szeretettel odafigyelve a másikra, olyanokra is, akikkel eddig talán soha nem törődtünk.

Nagyon sok megtört szív teng-leng a gyülekezetben, akik már a „szeretetlenség betegségen” (a kitaszítottság, a „nem kellek senkinek” érzése) keresztül tudják csak vizsgálni a többieket. S bár ők maguk sem tudják, de fertőzik a többieket, mert szenvednek. És ez a szenvedésük, akár mutatják, akár nem, kihatással van az egész testre, és egyre jobban elgyengül tőle a gyülekezet, hanyatlik a küldetés, inog a hitelesség, szürkül a fény. Ezt a személyes felelősséget értettem meg a sátoros prédikációk hatására. Nagy szükségünk van rájuk is. Nélkülük csonkák vagyunk! Nekik is vannak ajándékaik, amikkel használhatnának mások és maguk növekedésére.

De most nekik van szükségük a mi odafigyelésünkre, őszinte törődésünkre, hogy jól működjön Krisztus teste, hogy be tudja tölteni feladatát: és meglássa a világ az egymás felé való szeretetünkből, hogy Jézus eljött mindenki megmentésére.

Jó munkát kívánok!

 

Születés - újjászületés

Mindkettő nagy dolog egy család életében. Isten kegyelméből mi is részesültünk ezekből az eseményekből. Május 18-án édesapám bemerítkezett a kaposvári Békevár Baptista Gyülekezetben. Nagy öröm volt számunkra, hogy ő is döntött Jézus Krisztus mellett. Így már egész családom az Úré, együtt örvendezhetünk Benne.

Kilenc éve kezdődött. Akkor bíztam életemet Krisztusra. Ahogy éltem a fiatal hívő életét, egy ígéretet kaptam Apu, Anyu, húgom életére vonatkozóan. Egy ismert igén keresztül szólt hozzám Isten: "Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe." (Apcsel 16,31) A látható dolgok nem mutatták, hogy valami alakulna családtagjaimban, de hittem Istennek. Különösen Aput nem érdekelte Jézus. Igaz, sohasem bántott amiatt, hogy keresztyén lettem, de láttam rajta, hogy nem érti az egészet. Minden szavam, bizonyságtételem visszapattant róla, akár a falrahányt borsó. Elszomorító volt, de Isten ismét szólt hozzám: "Ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi." (Ézs. 55.10)

Teltek az évek. Harolddal összeházasodtunk, és együtt próbáltuk Istent megmutatni családomnak. Először Kata, a húgom tért meg fiatalon, 15 évesen. Azután Anyukám. Utána pár év szünet következett.

Közben Apukám daganatos beteg lett. Nagyon megijedtünk, és tovább imádkoztunk érte. Apu kórházba járt, műtétek, kezelések követték egymást. A kórházba mindig magával vitt egy Bibliát, ott olvasgatta. Kértük az Urat, hogy szóljon hozzá, hogy Apu megértse, amit Isten mond.

Az Úr még néhány évig puhította Apu szívét. Amikor az orvos megmondta Apunak, hogy gyógyult, változás állt be életébe. Nem fordult el Istentől, hanem ellenkezőleg, nyitottabb lett az Úr, a hívők közössége, a gyülekezet felé. Eljárt a barátkozók tanfolyamára, lelkipásztorukkal, Dani Zsolttal sokat beszélgetett.

Apu sokat változott, Isten formálta őt. Egy nyugodt, kedves ember lett belőle. Elhagyta régi szokásait. Bemerítésén elmondta, hogy régi barátai furcsán néznek rá, azt mondják neki, elment az esze. Erre ő azt válaszolja, hogy nem, most jött meg, most ébredt fel.

Apu döntésében segített a kecskeméti karácsonyi evangélizáció is, amin részt tudott venni. Bemerítkezésekor vele együtt örült családja, gyülekezete, és a mennyei angyalok.

 

Az újjászületésről

Magam előtt látom Ábelt, a fiunkat, ahogy minden erejével nekifeszülve kúszik a kiszemelt cél felé: anyához. Megkaparintja a lábamat, s ha továbblépek – anélkül, hogy felvenném őt – keserves sírásra fakad. Benne van az a tudat, hogy az a nagy, hatalmas, szerető anya biztonságot, ételt, italt ad, vagyis az életet, a gondoskodást. Érzi, hogy anyu nélkül ö senki, üres a lét, üres a szív.

Hiszem, hogy a kisgyermek szívében van egy „anya alakú űr”, és ő törekszik követelőzve, folyton keresve, hogy az az űr, a szeretetszükséglet be legyen töltve. Sír, mert fizikai gondoskodásra van szüksége. Sír, mert melegségre vágyik. Sír, mert egyszerűen anyához vágyik mosolyra, simogatásra, ölelésre.

Ó, ez a csodálatos és alázatos gyermeki szív! Kicsiségének tudata és magát megalázó kérni tudása. Úgy gondolom, neki a z alázat nem okoz problémát, csak mi, büszke felnőttek gondoljuk ezt. Ő csupán kér újból és újból, mert a legjobb esetben megkapja, amire vágyik, megértik őt. Nem görcsöl azon, hogy „én kisgyermek vagyok, és nekem így kell viselkednem”. Ő csak él kisgyermekien. Megszületett, és a beletáplált ösztönök mozgatják, viszik előre az életét. Azt csinálja, amit neki ebben az életkorban kell csinálnia.

Hát nem így van ez az Isten gyermekeivel is? Miért van hát olyan sok „keresztény”, akik arról beszélnek, hogy milyennek kell lenni, és megpróbálnak úgy viselkedni, ahogy egy kisgyermek, erre a Jézus-mondásra hivatkozva: „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermek, semmiképpen sem mentek be Isten országába.”

Miért kellene nekünk, embereknek gondolati filozófiákat, erkölcsi rendeleteket, viselkedési szabályokat, jobb életvitelt magunkra erőszakolni, szinte kisgyermekké avatni magunkat? Hát tudunk mi fából vaskarikát csinálni? Nem! Nem tudunk kisgyereket csinálni magunkból. Istentől kell újból megszületnünk, és akkor új ösztönöket, új törekvéseket, új gondolatokat fogunk kapni. Új szívet kapunk, amely képes megismerni az új szív adóját, a Szülőt, az Istent. Ez az új szív tud alázatos lenni, és nem nehéz neki, mert bűnbocsánatot, felszabadulást, kegyelmet, a legnagyobb, feltétel nélküli szeretetet kapott. Isten lett az ő Apukája, nem nehéz már odafordulni hozzá. Ez a szív valóban törekszik Isten ölelésére, vágyik segítségére. Valóban, természetes módon elismeri kicsiségét, senkiségét, azt, hogy élete az Úrtól függ.

Ebből az újjászületett szívből természetes módon fakad ki az életvitel, a viselkedés. Erre nem lehet senkit sem megtanítani. Ezt csak megélni, megtapasztalni lehet. „Szükség néktek újonnan születnetek” – mondta Jézus. Ő jól tudja, milyen az ember. Csak Isten tudja megváltoztatni az életét, jellemét, szívét. Felesleges ezzel másnak erőlködni. Csupán emberi rendelkezések, korlátok, hamis bölcsességek halmaza lesz, amit az utókor vagy elfelejt, vagy átalakít a saját maga tetszésére, vagy korának szokásaihoz illesztve, igazítva.

Az emberi lélek tudja, hogy újjászületett vagy sem. Úgy gondolom, hogy ez látszik is mások számára, hisz a fizikai létben is kiderül ez a tény. Újjászületés nélkül csupán vallásos megfeszülés, erőlködés „hívőként” élni. Annyi megtört, belefáradt embert látok magam körül, akik szeretik Istent a maguk módján. Szüntelenül törekszenek az elvárások betöltésére, de így nem lehet Istennek megfelelni, és Ő soha nem is várta el ezt. Pont ezért küldte a világba a Fiát, Jézust, hogy ő meghalva egyszer, s mindenkorra meghaljon a bűnnek, de feltámadva éljen az Istennek. Miértünk halt meg. Az Ő minket kiváltó váltsághalálával ment meg az ítélettől, a kárhozattól, a földi hiábavaló élettől. Ezt kell belátni és elfogadni, hinni ennek, ebben, Benne. Nem lenne egyszerűbb kérni az újjászületést, hogy Isten gyermekévé fogadhasson?

Ki vagyok én Krisztusban?

Egyszer olvastam egy történetet egy elhagyott sas tojásról, amelyet a farmer a tyúkanyó alá tett a tojások közé. Nemsokára valamennyi tojásból előbújt egy-egy kiscsibe, és a kikelt sasfiókát a kiscsibékkel együtt táplálta a tyúkanyó.

A sasfióka később már maga próbált magvakat, kukacokat és rovarokat csipegetni a földről. Bár arra született, hogy horgas csőrével húst egyen, mégis a csirkék között maradt, és állandóan ennivaló után kutatott, hogy életben tartsa magát. Nagy és otromba volt, botladozott, ahogy ennivalót keresett. Hatalmas szárnyaival másokat megütött miközben járt, a hangja miatt még ki is gúnyolták. Szomorú és boldogtalan volt.

Egy napon észrevett egy éppen felette elrepülő nagy sasmadarat, és vágyakozva nézte. Bár maga is sas volt, nem tudott róla. Ha felfogja, ki ő, és mire teremtetett, élvezhette volna a szabad életet. Így viszont csak a túlélésért küzdött a baromfiudvarban.

Sokszor ilyen a mi életünk is. Nincs győzelmes hívő élet, csak kudarcra ítélt, a hitetlenektől nem sokban különböző, ha nem tudjuk, kik vagyunk mi Krisztusban.

A Sátán még növeli kárhoztatással az elbátortalanodásunkat, és úgy érezzük, hogy "hullámvasút létre" vagyunk ítélve. Miért van ez? Mert az igazságtól, ami meg van írva rólunk, olyan messze van az, amit tapasztalunk.

Kinek - minek hiszel jobban? Nem vagyunk többé már "csirkék" akik a világ baromfiudvarába valók, hanem "sasok" vagyunk, akik Krisztussal együtt a Mennyekben fészkelnek, és az Ő Lelkével szárnyalnak, Neki engedelmeskedvén.

Szeretem az Efézusi levelét a Bibliának. Hihetetlen kinyilatkozásokat találtam arról benne, hogy ki vagyok én Krisztusban. Volt az életemnek egy olyan szakasza, amikor a megvetettségemben, magányomban, félelmeimben Krisztusban találtam meg a választ. Éveken át naponta vallottam meg hangosan magamnak azt az igazságot, amit Isten mond rólam az Efézusi levélben, hogy eszerint lássam magamat, ne pedig az érzelmeim, vagy addigi élet tapasztalataim szerint.

Csak felsorolásként hadd írjam le mindazt, amit az Efézusi levélből ki tudtam olvasni magamról:

  • Szent vagyok és szeretett (1,1)
  • Feltámadtam a Krisztussal (2,1)
  • Isten választottja vagy (1,5)
  • Isten gyermeke vagyok, az Ő családjának része (1,5)
  • Örökbefogadott gyermek vagyok (1,5; 1,11)
  • Az öröksége birtokosa vagyok (1,17-18)
  • Isteni mestermunka, az Ő műve, alkotása vagyok (1,4; 2,10)
  • A világosság gyermeke vagyok (5,8)
  • A Szentlélek pecsétjével eljegyzett vagyok (1,13-14)
  • Megelevenített, élő, aki nem a holt vétkek rabja (2,1-6)

Most csak az elsőről akarok írni:

Szentek és szeretettek

A legnagyobb dolog a földön az, hogy Isten bűnösöket szentekké tesz. Ez a belső változás megváltásunk pillanatában történik, amikor Krisztusba vetjük bizalmunkat. Akik vagyunk, abból ered, amit Tőle kaptunk. Tehát nem bizonyos emberek a "szentek", hanem mi, Krisztusban, én. Az Ef 1,3-ban ez áll "...aki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben a Krisztusban" .Semmi nem hiányzik az áldottságunkból, ami sajátos célra van teremtve, dicsőséget és magasztalást hozzunk Isten nevére.

A "lelki áldás" Isten Lelkétől származó dolgokra vonatkozó kifejezés, aki az áldás forrása. A "mennyei világ" az Isten természetfölötti világára utal, ahol Ő uralkodik és működik. Mindezt a feltámadott, megdicsőült Krisztussal való közösségünk miatt kaptuk, akivel már együtt élünk, osztozva Isten örök életében.

"Aszerint, amint magának kiválasztott minket Őbenne a világ teremtése előtt, hogy legyünk szentek és feddhetetlenek Őelőtte szeretet által." (Ef 1,4)

 

Az Úr keze

Örüljetek az úrban mindenkor! (Fil 4,4-6)

Ez volt a bemerítési igém, és a számomra az egyik legszebb, legtöbbet mondó ige.

Valóban összefoglal sok, a hívő ember számára általában is fontos dolgot. Rám (főleg megtérésem után rögtön, azaz friss megtértként) valóban nagyon jellemző volt a lelkes öröm, amelyet az ige hangsúlyoz. Most is csak az örömre van okom! Isten olyan csodásan működik, és pontosan időzít. Egy évvel a megtérésem után (ami maga egy csoda volt), megismertem a férjem! Addig is rengeteg fantasztikus, csodás dolog történt velem, és próbák is, amelyekben Isten szelíd keze formált! Tisztába vagyok vele, hogy sokat kell még alakulnom. Leginkább az a vágyam, amit Istentől kezdetben is kértem, hogy sose hagyjon el, sohase engedjen letérni az Ő útjáról. Nem mindig örül az ember, de Isten fel tud szabadítani a tiszta örömre!

A szelídség is nagy lecke nekem. Ebben is sokat alakultam a megtérésem kezdete óta, de van még tanulnivalóm!

És mennyire nem könnyű az a hívő ember számára teljes szívből, tényleg Istenre bízni a dolgokat (vezetést, döntéseket). Ehhez kell, hogy működjön a kommunikáció oda–vissza (emberi ima – Isten szava; az Úr felelete – az ember meghallja azt). És kell az engedelmesség, azaz ha tudom mi Isten akarata, akkor azt tegyem (ne az én elképzelésem után menjek)! Tehát csak megtért, Istennel – Jézus által – élő kapcsolatban lévő ember tud az Úr vezetésében lenni. Olyan ember, aki bibliát olvas rendszeresen (Isten így is szól), és imádkozik is (hisz az ember így kér, ad hálát az Atyának).

Jó beszélgetni a Teremtővel. Felel is: ez is csoda!

Gerdácska születése

Kisebbik lányunk, Gerdácska megszületése nagy öröm az egész család számára. Születésének első pillanatától kezdve érezzük, hogy Jó Atyánk nagyon szeret bennünket. Sok imánk hallgattatott meg világra jötte előtt, közben és utána. A 38. hetes ultrahang vizsgálaton fejletlennek és kicsinek találták az orvosok. Nagyon megijesztettek, és aggodalom költözött a szívembe. A 39. heti vizsgálaton egyáltalán nem mozgott és megindították a szülést.

Imáimban mindig úgy könyörögtem Istenhez, hogy úgy legyen minden, ahogy Ő akarja, mert hittem, úgy lesz a legjobb számunkra, ahogy azt Ő eltervezte. Így is lett, megszületett 3550 grammal és nem volt kicsi, fejletlen, végig karjain hordozott az Úr bennünket.

1 hónapos volt kislányunk, mikor egy nyűgösebb, sírósabb éjszaka után észrevettem, hogy a lágyékánál diónyi sérv türemkedik ki. Elsiettünk az ügyeletre, és ott a doktornő azt mondta: "valószínű Szegedre kell vinni, és ott megműtik." Teljesen összeomlott minden körülöttem, hirtelen nem érzékeltem semmit sem. Nem hallottam a hangokat, csak szorítottam magamhoz Gerdácskát, és sírtam. Lassan arra eszméltem, hogy számtalan kérdés tolong az agyamban, de már az autóban ültünk. Vasárnap reggel lévén, az imaházba siettünk segítségért. Az autóban imádkoztam: "Istenem teljesen tieid vagyunk, rád bízom életünket." Az imaházban Vajda doktor visszatette a sérvet és nem volt szükség műtétre. Hirtelen el sem hittem a történteket, pedig Jó Atyám világos választ adott imámra.

Az azt követő időszakban is többször előjött a sérv, de sikerült visszatenni, ez is nagy kegyelem számunkra. Jelenleg, már 3. hete panaszmentes. Tudom, többen imádkoztak Gerdáért, amely meghallgattatott, amit ez alkalommal is köszönünk.

Légy csendben és várj az Úrra,
Valamit mondani akar neked!
Légy csendben és várj az Úrra,
Nyisd meg előtte most a szívedet!

Fájdalmak útjai, álmatlan éjszakák,
Hidd el, Ő elveszi, és a lelked ne kínozd tovább!
Légy csendben!

Sok terhet hordozol, letenni nem tudod,
Mégis van megoldás, hogyha Istenre bízod magad!
Légy csendben!

Oldalak

Feliratkozás Kezdőoldal hírcsatorna csatornájára