Tizenöt évvel ezelőtt Isten elküldött hozzám egy fiatalasszonyt, és megüzente vele, hogy szeret. Akkor ezen nagyon elcsodálkoztam, azóta azonban sokszor megbizonyosodtam arról, hogy a tolmács pontosan adta át az Úr szavait.

Nem is erről akarok most szólni, hanem arról, hogy még mivel lepett meg engem akkor az ifjú hölgy. Igen, avval, hogy kérdésemre – hol laktok, hogyan éltek – azt felelte, megvan mindenünk, sőt, több is, mint amire szükségünk van. Ilyet – Magyarországon, a panaszkodás hazájában, főleg fiataloktól – még sose hallottam. Bevallom: azóta se túl sokszor.

Engem nagyon érdekel mások élete, szívesen tanulok belőlük, mesélek, vagy írok a követendőkről. Néhányan meghallgatnak, talán megpróbálják követni is a jót.

Visszatérve a Nagy Üzenetközvetítőmre, neki és a családjának valóban megvan mindene: a szeretet, a gyermekáldás, ráadás még a vendégszerető ház, meg a kocsi és sok egyéb. Ami eléggé meglepő, egy fizetésből élnek, annak is legalább a tizedét, azaz tíz százalékát (!) az Úrnak adják. Jó kedvvel.

Nincsen ez másképp (hadd nevezzem így) Á.-éknál sem. Róluk is mondta talán Péter apostol: ragasszatok jó cselekedetet hitetek mellé, a mellé meg tudományt. Á. „csak” két gyermeket nevel, egy kicsit, meg egy picit. Főiskolai tanulmányokat folytat, az utolsó évet fejezi be. Nem is akárhogyan. Közben a házuk is felépült.
A.-ék családja is bibliaolvasó, templomjáró, imádságos életű, nekik is megvan mindenük. Apuka, anyuka felelős munkakört tölt be, három kisgyermekük él a több és több tudást, magasabb képzettséget szerezni akarás légkörében. Mindkét szülő dolgozik tehát, tanul és továbbtanul. Természetesen zokszó nélkül, akárcsak a környezetük: lelki testvéreik.

J. életét is megfigyeltem. Több állást betöltő férje, három gyermeke van. Közöttük kamaszodók is. „Kis gyerek kis gond...” J. az egyetem után sorban tett le szakvizsgákat, kiemelkedő szorgalommal és szaktudással végzi a munkáját, maga vezeti a háztartását, és azon túl rengeteg időt áldoz a különböző – szeretetből fakadó – szolgálatokra.

– Hogy bírja, hogy bírják? – kérdezik néha bámulattal. Mosolyogva, meg imádkozva...

– Ja, úgy könnyű, – jegyzi meg valaki, aki elsétál az új imaház előtt.

I. . gyermekei már nagyok. A szűk család héttagú. A szülők dolgoznak, a gyerekek tanulnak. Nem akármilyen eredménnyel. Három leány már diplomás. Ifjú értelmiségiek. Anyuka közalkalmazott, és mert a családszervezés és a munka után még van felesleges energiája, megtervezte a mintegy száznegyvenmilliós imaházat. Tanár férje vezette a munkálatokat. A házaspár természetesen egyéb szolgálatot is végez, meg szeretne többet is.
Idős szentekről is szoktam írni. E., az egyik drága nagymama – unokái szárnyra eresztése után – édesanyját vigyázza éjjel-nappal, féltő szeretettel. Egy gyönyörű élet vége-felé áldozza fel minden óráját az idős asszony ápolásának. Nem tudna mást tenni, más lenni. Szívéből szól Isten: a szeretet. Visszhangja a gyerekeiben kél. Zs. dédi se túl fiatal. Bottal jár, úgy is nehezen. Olyankor azonban nem fáj a lába (máskor se panaszkodik miatta), amikor négy kiló lisztből készíti a kiflicskéket, pogácsákat, gyúrja a legfinomabb tésztákat a közel tucatnyi, nagyi-sütire éhes szájnak. Közben – gondolom – énekel, vagy hosszú verseket mond. Úgy szokta... Az se mindennapi, hogy valaki dédnagypapa korában napi tizenkét órákat dolgozzék. Pedig, amikor utoljára megfigyeltem, éppen azt tette, péntek-szombat-vasárnap szinte éjjel-nappal tanított. És milyen gyönyörű magyar nyelven, micsoda szókincs birtokában, milyen kulturáltan, agyhoz, lélekhez szólóan! Utána röpke hálafohász az Úrnak, és kuplung, sebváltó, gáz. G. nekiindul a nagy magyar Alföldnek. Csak a dereka és a lába öregszik, az agya, meg a szíve Jézusé...

Csak néhány pillanatfelvételt rögzítettem. Bocsánat, hogy nem tablót állítok össze, de egy-egy pár mondatból sokszor egész életekre lehet következtetni. Kiderül belőlük, hogy vannak, akik sokat vállalnak és el is végzik a feladataikat. Közben pedig kiegyensúlyozottak, sőt, boldogok. Semmi depresszió, életuntság, lelki nyavalya. És csak annyi az egész titka, hogy Isten közegében élnek, Jézus velük. Velünk.

Más is megszerezheti a titok nyitját: a lányom, a barátnőm, a kollégám, a szomszédom.

Amikor így példálózom, az jut eszembe, nem idegen tollakkal ékeskedem-e, nem tolom-e ilyenkor előtérbe a saját személyemet. Néha nem, máskor igen, akkor kapok is érte egy kis orrba vágást. Nem csak szóból ért az ember. Különben is: a szelídek öröklik a földet.

Néhány fontos dolgot tanultam meg életre szólóan, a kórházban töltött több hét alatt. Megosztom veletek. Az egyik, hogy a célját és ne az okát keressem a megpróbáltatásoknak. Máris úgy érzem, hogy sok mindenre volt jó a - nyomok nélkül soha el nem múló - betegség.

Először is annak feloldására, hogy - megvallom - eddig nem tudtam "mindenkor örülni" ("Örüljetek az Úrban mindenkor" Fil 4,4). Azóta: igen! És talán a legfontosabbal is az elmúlt időszakban gazdagodtam: hálát tudok adni mindig, mindenért. A rosszért, a bajért is.

A betegágyon nagyon sok jó kölcsönkönyvet olvastam. Köszönöm, Testvéreim! Az egyikből (Merlin Carothers: A magasztalásban rejlő erő) és a folytatásából értettem meg végre, hogy mit jelent "Hálákat adván mindenkor mindenekért" (Ef 5,2o). Eddig csak az áldást köszöntem meg, azt se hiánytalanul...

Ezek a rövid kis könyvecskék sok olyan esetet írnak le, amilyeneket én is átéltem. Először is, azt kellett felfognom a szövegekből, a példákból, hogy a rossz is benne van Isten velem kapcsolatos terveiben, legalábbis megengedi, hogy megtörténjen. Vagyis figyel rám, formál, mégpedig az én érdekemben. Ha pedig ez így van, akkor én nem jajgathatok, zúgolódhatok, zsörtölődhetek vagy akárcsak mérgelődhetek, akkor csakis felfelé kell figyelmeznem és dicsőítenem Őt a törődésért. Egyszerű, tiszta, érthető. Pedig mintegy másfél évtizedig ezt a nagyon fontos dolgot nem tudtam felfogni. Épp a lényegét nem láttam.

Ahogy most ezt leírtam, elém tolakodott a kérdés: és mi van az érthetetlen halállal, a mártírok millióival, a sok-sok egyéb nyomorúsággal? Nem, erre nem tudok felelni, nálam okosabbak se tudnak igazán megnyugtató választ adni...

De hadd mondjam el az első megtapasztalásomat a dicsőítésről és a megélt "hasznáról". Milyen vulgáris is ez a kifejezés! Tehát, úgy kezdődött, hogy nálam volt a kórházban egy könyvecske, benne elég sok pénz. Kezdem keresni, nincs. Kínos nagyon, hiszen úgy döntöttek az orvosok, hogy egy számomra ismeretlen város kórházába visznek át. Ott feküdhetek esetleg hetekig, fillér nélkül, idegen helyen.

Már majdnem elkezdek idegeskedni, amikor felidéződik bennem: dicsőítsd az Urat! Nem, nem haszonlesésből, hanem őszintén beláttam, hogy nem tanultam még eleget: nem szabad magammal hordani nagyobb összeget. Elfogadom és dicsőítem az Urat.

A távoli intézmény helyett egy elegáns budai kórházba kerülök, a lányaim és felnőtt unokáim, régi barátaim közelébe. Már csak itt jut eszembe, mégis, kérdezősködni kellene, nem látta-e valaki a pénzt. Igen naív dolog, de valahogy késztetést érzek rá. Telefon, segítőkészség, eredmény sehol. Én már rég belenyugszom, hogy nincs, hát nincs, amikor otthon - mégegyszer leírom - otthon, ahová hetek óta nem tehettem be a lábam, olyan könyvek alatt, amelyeket senki se olvas, csak megbúvik az én "bizonyságtételem", vagyis az egész összeg. Abszolút realitásában. És akárhogy próbálok fizikai, technikai, objektív magyarázatot találni rá: nincs... Ezek után még azt kell megtanulnom, hogy a csodát annak fogadjam el, ami, hiszen tudhatom, Istennél semmi se lehetetlen.

Innen már könnyen megy a dolog. Fáj a fejem: dicsőség Istennek! Talán hihetetlen, de mire végigmondom, el is felejtem a fejgörcsöt. Nem használ a gyógyszer? Dicsőség az Úrnak! - többször egymás után. Evvel alszom el, és tudom, hogy mire felébredek, javulást mutat a vérképem.

Egyik este eléggé megijedek, mintha ismét rosszabbul lennék... Akkor a Tátrából, SMS-ben jön a vigasz menetrendszerűen, mint minden nap: "kegyelmed jobb az életnél... reád gondolok" (Zsolt 63) És nyugszik a szív, lazulnak az idegek... Jézus hord karjain...

Köszönöm, Uram! Köszönöm, drága lelki testvérem az igeközvetítést! Köszönöm mindnyájatoknak, Testvéreim! Köszönöm az imátokat - lám, az Úr meghallgatta, köszönöm a látogatásaitokat! Testben, hitben erősödtem általuk, a családom, meg a betegtársaim pedig megtapasztalták, milyen a gyülekezetünk szeretete. Köszönöm a számos egyéb segítségeteket, az érdeklődéseteket!

Hazatértem után aztán azt is megértettem, mit jelent az "Örüljetek az Úrban" - idáig mindig világos volt-, de hogy: "mindenkor"?

Igen, átéltem, mindenkor. Most tudok igazán örülni mindennek, aminek talán eddig nem. Egyszerű dolgoknak is, például, hogy a saját ágyamban alhatok, magam oszthatom be az időmet, járkálhatok, egyáltalán, hogy élek. Meg sok egyébnek, amit azelőtt nem szerettem. A kórházi ágy perspektívájából minden és mindenkor (!) örömtelinek tűnik. Csak azért imádkozom, hogy maradjon ez az új ember szemléletem. Ahogy a zsoltáros (103): "Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről."

Mellesleg, nem könnyű betegség a tüdőembólia, meg a mélyvénás trombózis, még ha hívő orvos kezeli is imádsággal átitatott szakértelemmel az embert...

Engem meggyógyított az Úr, ahogyan megígérte: "Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem."

Így volt, így legyen!

Amikor 17 évesen először találkoztam hívőkkel, akkor csodálattal néztem a vidámságukat, a kedvességük és szeretetük árjában fürödtem. Addig soha senki nem szeretett igazán a szüleimen kívül. Nem voltam még kiforrott jellem, kerestem a helyem, és ők befogadtak, nem taszítottak el. Úgy tapadtam hozzájuk, mint gorillabébi az anyjához. Ők sablonos sémákba, könnyelműen belekényszerítettek egy bemerítkezésbe. Azt hittem, attól változik meg a szívem üressége, vagy attól változnak meg az érzéseim Isten felé. Nem így történt.

Nem hibáztatom őket ezért, nem tudták nekem elmagyarázni a megtérés igazi útját. Csak egy letudnivaló kötelesség voltam csupán? Nem hiszem, de nem tudták milyen vagyok. Itt elsősorban a nyelvi akadályokat látom hibásnak (külföldiek voltak). Megfeszítettem az akaratomat, küzdöttem, és már azt sem tudtam, ki vagyok. Olyan akartam lenni, mint ők, békés akartam lenni. Nem ment. Szerettem velük lenni, kedveltem őket, de ők nem vették észre kínlódásomat, és ürességemet. És ez a lényeg! Én Isten nélkül akartam Istennel élni. Hát ez nagy paradoxon. De csak volt, mert Istennek nincs lehetetlen. Ősszel visszatértek hazájukba a fiatal barátaim, és én szörnyen magányos és elhagyatott lettem. Továbbra is hetenként volt istentisztelet és biblia-tanulmányozás, de már görcs volt számomra. Végképp gödörbe kerültem. Nem értettem semmit az egészből, magamból. Istenről ugyan egyre több ismeretet szereztem, de nem volt köztünk kapcsolat. Azt se tudtam, hogyan kell az ilyet csinálni. Eljutottam oda, hogy már nem tudtam, mi az én saját gondolatom, és mi a másé. Magamra erőszakoltam, hogy én azt higgyem, amit ők. Nagyon meg akartam felelni mindenkinek, persze Istennek is.

Novemberben már nem jártam. Vívódtam. A lázadás két hónapig tartott. Elkezdtem bulizni és fiúzni, sőt Jézus megtagadásáig is eljutottam. Egyszerűen egy téves útnak, egy téves próbálkozásnak kezdtem tartani. Az volt ebben a veszélyes, hogy nem tudtam megbizonyosodni, hogy ez az út valóban hamis-e, mert nem mondta el senki nekem, hogy Isten nem úgy gondolja ezt az utat, ahogy én megtapasztaltam. Hamisnak láttam a jót, csak azért mert hamis módon, a nem működő módon akartam járni rajta. Ez olyan, mint egy papírhajóval repülni. Nem ment. De volt egy lány, aki törődött velem, aki látta, hogy ez nem jó. Ő nem adta fel. Nyaggatott. Már a csudába kívántam, és le akartam rázni. Ezért mentem el vele a gyülekezetbe. Ott nagy hatás ért, és elkezdtem kinyílni Isten felé. De még ekkor sem mertem szembeszegülni másokkal, és hagytam, hogy "megtérítsenek" egy ima elmondása által. Azt hittem, ez a kulcs, de még mindig nem volt az enyém Jézus igazán. De most legalább már jó helyen voltam. Szívtam magamba a tanítást, hittem, hogy mindez igaz. Lett hitem, ezt tudom, de még mindig nem szerettem úgy Istent, hogy mindenemet odaadjam neki. Nem ragadtam meg őt. Sokszor vágytam az érzésre, amit másokon láttam, azt a mély, szenvedélyes meggyőződést és bensőséges szeretetet. Ezt én csak nagyon ritkán éreztem. Nagyon jó keresztyén akartam lenni. Mindennek meg akartam felelni, amit Isten és a testvéreim elvárnak tőlem. Meggyőződtem róla, hogy jó ez az út. Isten elkezdte bennem a munkáját, de kellett kb. három év, hogy őszintén számot merjek vetni magammal, és szembe merjek nézni hazugságaimmal, magam és mások felé való színjátékommal.

Az egyik este magányomban és keserűségemben elsöprő és letagadhatatlan erővel hallottam Istent szólni. Aznap Jézus azon példázatát olvastam, amikor a szőlősgazda a szolgájával ki akarja vágatni a fát, mert már három éve itt van a kertjében, élvez minden jót, de nem terem gyümölcsöt. Tudtam, ez én vagyok. Nagyon megijedtem. Tényleg ilyennek lát Isten, és tényleg el akar vetni magától? Ijedelmem azt bizonyította számomra, hogy én szeretem Őt, nem akarok elmenni Tőle sehová. De akkor mit tegyek? Listát akartam készíteni: mit is vár el tőlem Jézus, mit tudok kiolvasni a szavaiból. De miután egy bibliai oldalon találtam egy tucatot, feladtam, nem is kezdtem el leírni. Kiderült számomra, hogy ha 11-et be is tudok tartani egy nap, a 12.-et már biztos nem. Nem is tudom megjegyezni ezt a sok kívánnivalót, nemhogy még be is tartsam! Véget ért a tudományom. Hát hogy lehet tetszeni Istennek? Már csak egy évem van hátra a példázat szerint, hogy megjavuljak? Tudom, kicsit nevetséges, de félreérthetetlen volt ez a számomra. Jött a válasz nem sokra rá. Hiszem, hogy alázattal kerestem Őt. És Ő nem hagyja cserben az ilyen embert. Az egyik este szintén gyötrődtem. Eljutottam arra a pontra, hogy Isten engem nem szerethet, mert én nem vagyok méltó rá. Ekkor szólt Ő: "Adri, te az enyém vagy." "Hogy lennék a tiéd, Uram? Hogy szerethetsz engem, semmit sem tudok neked adni. Nézz csak rám, még viselkedni sem tudok." Erre Ő újra: "Elég, Adri! Mondd meg nekem, ha neked lenne egy gyermeked, aki nyomorék lenne, szeretnéd?" "Igen, persze, nagyon." "Miért szeretnéd?" "Mert az enyém." "hát te is az enyém vagy, és szeretlek" Zokogásban törtem ki. Boldog zokogásban: "Hát valóban, szeretsz engem, hát, valóban kellek neked Istenem? Milyen drága vagy nekem!" Ekkor telt meg először hálával a szívem, úgy őszintén igazán először ekkor értettem meg, mi a kegyelem. Nem adhatok Istennek semmit sem. És nem is vár, csak egy dolgot: azt, hogy mikor jövök rá arra, hogy tényleg nem tudok neki adni semmit, mert Ő az, aki feltölti az életemet tartalommal, igazi, élő, eleven élettel. Azóta vagyok én boldog Istennel.

Ha keresed, Ő fog válaszolni, mint minden más élő személy, jelt fog adni magáról. Egyenest Tőle szerezz információt. Mert, hát meg kell adni mindenki saját magát ismeri a legjobban. Ne csak másokat kérdezz, hanem Istent magát, milyen is Ő.

Mindkettő nagy dolog egy család életében. Isten kegyelméből mi is részesültünk ezekből az eseményekből. Május 18-án édesapám bemerítkezett a kaposvári Békevár Baptista Gyülekezetben. Nagy öröm volt számunkra, hogy ő is döntött Jézus Krisztus mellett. Így már egész családom az Úré, együtt örvendezhetünk Benne.

Kilenc éve kezdődött. Akkor bíztam életemet Krisztusra. Ahogy éltem a fiatal hívő életét, egy ígéretet kaptam Apu, Anyu, húgom életére vonatkozóan. Egy ismert igén keresztül szólt hozzám Isten: "Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe." (Apcsel 16,31) A látható dolgok nem mutatták, hogy valami alakulna családtagjaimban, de hittem Istennek. Különösen Aput nem érdekelte Jézus. Igaz, sohasem bántott amiatt, hogy keresztyén lettem, de láttam rajta, hogy nem érti az egészet. Minden szavam, bizonyságtételem visszapattant róla, akár a falrahányt borsó. Elszomorító volt, de Isten ismét szólt hozzám: "Ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi." (Ézs. 55.10)

Teltek az évek. Harolddal összeházasodtunk, és együtt próbáltuk Istent megmutatni családomnak. Először Kata, a húgom tért meg fiatalon, 15 évesen. Azután Anyukám. Utána pár év szünet következett.

Közben Apukám daganatos beteg lett. Nagyon megijedtünk, és tovább imádkoztunk érte. Apu kórházba járt, műtétek, kezelések követték egymást. A kórházba mindig magával vitt egy Bibliát, ott olvasgatta. Kértük az Urat, hogy szóljon hozzá, hogy Apu megértse, amit Isten mond.

Az Úr még néhány évig puhította Apu szívét. Amikor az orvos megmondta Apunak, hogy gyógyult, változás állt be életébe. Nem fordult el Istentől, hanem ellenkezőleg, nyitottabb lett az Úr, a hívők közössége, a gyülekezet felé. Eljárt a barátkozók tanfolyamára, lelkipásztorukkal, Dani Zsolttal sokat beszélgetett.

Apu sokat változott, Isten formálta őt. Egy nyugodt, kedves ember lett belőle. Elhagyta régi szokásait. Bemerítésén elmondta, hogy régi barátai furcsán néznek rá, azt mondják neki, elment az esze. Erre ő azt válaszolja, hogy nem, most jött meg, most ébredt fel.

Apu döntésében segített a kecskeméti karácsonyi evangélizáció is, amin részt tudott venni. Bemerítkezésekor vele együtt örült családja, gyülekezete, és a mennyei angyalok.