Márk-kísérlet

Részt vettem a Márk-kísérletben (-előadásban; - evangélium átadásában; -játékban; -darabban).

Márk kísérlet...Mi is ez a kísérlet? 15 szereplő, lányok-fiúk, kísérletet tesznek arra, hogy 90 percben eljátsszák a Márkról elnevezett evangélium minden mozzanatát és eseményét. A legrövidebb evangéliumra épülő dráma különlegessége az, hogy a színészek díszletek és jelmezek nélkül, pusztán a szöveg erejére támaszkodva megdöbbentő módon képesek felidézni a Jézus személyében és tetteiben jelenlévő hangulatot és feszültséget. A drámában való szereplés egyébként nem igényel színészi előképzettséget. Az előadásról pedig annyit, hogy az a nézők között folyik, akik ezáltal a események részeseivé vállnak… [részlet egy e-mailből, a Márk-drámával kapcsolatban].

A rendező Benedek Zalán, aki a Mobil Evangelizációs Csapat keretében rendezi Márk Evangéliumát számos dunántúli (és a kecskeméti) gyülekezetben.

Szóval ... részt vettem a Márk-drámában.

Ezt azért mondom, mert már értem, amit a Zalán (a rendező) az elején kifejtett, azaz hogy kétféle ember van: az, aki volt már "márkos" és aki még nem. Olyannyira igaz ez, hogy Balatonszemesen megismertek minket régebbi márkosok és köszöntöttek. Be kell vallani: jól esett.

Különleges volt ez a darab, mert megértette velem azt, hogy a színészet nem "színészet", hanem egy fegyelmezett idegmunka (néha fizikai is, ha a szereplő rosszul esik a padlóra). És - ahogy mondani szokták - a színészetben két dolog valódi: a pofon és a csók. Igaz ez itt is: a főpap pofonja valóban elcsattant Jézus arcán, miután azt az áruló csókja érintette.

Különleges volt ez a darab, mert jött minden, hideg és meleg. Lopás volt, több is, lecsökkentették a fizetésemet, valaki rosszul lett a próbákon, személyes nehézségeket okozott többeknek a karakterük megformálása. De már előtte is gondot jelentett a nagy korkülönbség is. Imai segítség jött és kisimultak a ráncok.

Különleges volt ez a darab, mert a szerepek kiosztását az ÚR vezette, Zalán csak közvetítette ezt. Ez utóbb, felismerések formájában, tanításként, meg is mutatkozott. Személyes ellentétem is feloldódott a próbák és az előadás során.

A bemutató napján azt hittem, hogy könnyű utunk lesz Szemesre. Nyár van, süt a nap, vidámak vagyunk. Az előadás a Latinovics központban lesz, a ház tele van a színészóriás képeivel, egy élmény lesz - gondoltam én ... Aztán elkeveredtünk egymástól, rossz iránymutatást kaptunk, egészen Kaposvárig kerültünk. A benzin erősen fogyott, a nap égetett. Levertség, leuraltság vett erőt, harag. Aztán elkezdtünk énekelni és a kitartásra a harmadik ének után jutalom is érkezett, megtaláltuk az utat és nemsokára megérkeztünk.

Dühösen, mérgesen érkeztem Szemesre. Minden baj volt, a kemping, a meleg, a távolságok és a többiek is. De sikerült eljutni a megbocsátásig és a főpróbára figyelni - mert azért jöttünk, hogy előadjuk az örömhírt... A főpróbára
strandpapucsban érkeztünk, 40 fok volt, a levegő forró és párás... Aztán kitört az égiháború, hatalmas zivatar volt, fél Zala megyét "áramtalanította" (még a művházat is...). Amint véget ért a próba, elvonult a vihar és egy gyönyörű szivárvány ívelt át az égen. Bár mindenütt patakokban folyt az esővíz, egy angyal bezárta az otthagyott sátrakat és száraz maradt minden.

A szemesi imaház egy hipermodern, gyönyörű épület, köszönet a testvéreknek a szeretet-vendégségért! Az előadásra nagyon sokan érkeztek, az ablakokban is lógtak az emberek. Lépni nem lehetett a nézőktől. Bénát toltak oda ... Mondom magamban, mi nem az apostolok vagyunk, hogy gyógyulások legyenek. ... Lettek, mert a lányok sikeresen bevonták a nézőket is, a kis béna lányt is, és biztos vagyok benne, mosolyogtak az angyalok...

Az előadás egy futam volt, a sikerről szóljanak a nézők inkább. Egy kórus erre az előadásra tanult be egy gospelt és utána spontán, szabad éneklés, dicsőítés volt. Mindig emlékezni fogok a közös imára.

Hálát adok az ÚRnak ezért, övé a dicsőség! És hálát adok azokért a tanításokért, amiket kaptam, igyekszek jó tanítvány lenni. És hálát adok a többiekért is, nagyszerű emberek. Jó az ÚR!

Kegyelem

Szeretet és ragaszkodás van a szívemben Jézus Krisztus felé, különösen azóta, amióta a súlyát megérzetem annak, hogy mit bocsátott meg nekem. Megismertem az Urat már több, mint egy évtizede és elfogadtam Őt megváltómnak, azonban egy bűn, eltávolodás, majd a megbocsátás kegyelme új alapokra helyezte a kapcsolatom Ővele.

A középiskola befejezése után egy keresztény táborban egy igehirdetés hatására fogadtam el Krisztust Megváltómnak. Ő segített a főiskolai tanulmányaimban, mely befejezése után hamarosan házasságot kötöttem egy kedves, hívő fiúval, amely házasságból léptem ki néhány év után. Hűtlen lettem, elégedetlen, többet akaró, önző, ugyanakkor depressziós. Valamiféle meghasonlásba kerültem önmagammal is, hitemmel is, környezetemmel is, míg odáig jutottam, hogy külföldre mentem dolgozni.

Igyekeztem segíteni egy személyt ez idő alatt, akivel egy időre Isten előtti szégyenteljes kapcsolatba kerültem. Ezt hamar abbahagytam, mert éreztem, hogy helytelen. Azt azonban még nem láttam meg, hogy milyen rossz úton vagyok, otthonomtól, helyemtől távol. Minden nap vártam Isten segítségét, szavát, azonban egyre lejjebb és lejjebb csúszott az életem. Nemcsak fizikai betegségek lettek úrrá rajtam, lelkileg is egyre rosszabbul éreztem magam, folyamatos küzdelem a lelkiismeretem ellen, miközben kifelé azt mutattam, hogy rendben vagyok, a helyemen vagyok.

Egyik nap, akkor már másfél év küzdelem után, Isten megengedte megértenem az Igéjét az Mózes V. 28, 14 versén keresztül: „ha nem térsz el se jobbra, se balra azoktól az igéktől, amelyeket ma parancsolok neked.” Az volt az első szó hosszú idő után, melyet világosan értettem: hiába várok áldást az életemben, ha nem az Isten szerint való úton vezetem azt. Attól a pillanattól fogva napról napra Isten mintha egy könyvből olvasva hozta elém a bűneim, amelyeket az évek során beengedtem az életembe, melyek végül oda vezettek, hogy elhagyjam a férjem, a gyülekezetem, otthonom, hazám. Életem legnehezebb hetei voltak ezek. A bűnök súlya terhelődött rám, utáltam magam mindazért, amiket tettem, ugyanakkor az Úr Jézus szeretete minden bocsánatkérés után szinte kézzelfogható volt.

(Már hazatérve tudtam meg a szellemi hátteret, amely amögött állhatott, hogy egyszer csak megszólalt és a szívemhez beszélt az Isten Igéje, amely kettős: egy részről egy imacsoport hirdetett összejöveteleket hétről hétre Jerikó falai leomlásának példája alapján, és a hetedik héten érkeztem haza; másrészről nővérem kitartó imádsága és böjtje, amikor minden látható ellenére ragaszkodott az Isten Igéjéhez: „Lelki gyötrelmeitől megszabadulva látja őket, és megelégedett lesz.” Ézs 53,11.)

Egy másik Ige, melyet férjem helyezett a szívemre, meghatározta az akkori és attól fogva az életem a Római levélből: „Változzatok meg a ti elmétek megújulásával, hogy megértsétek mi az Isten akarata, mi az, ami Neki tetsző és tökéletes.” (Róma 12,2)

Lezártam a külföldi munkahelyemet amilyen gyorsan tudtam, és hazajöttem. Bocsánatot kértem a férjemtől első lépésben, a házasságunk azonban nem bírta ki az elmúlt évek fájdalmait, terheit és váláshoz vezetett. Azután a gyülekezet előtt megvallottam a bűneim és kértem az ő bocsánatukat is. Ekkor még a fejem értette, hogy mit kell tenni, a szívem csak fájdalmat, veszteségeket érzett. Éreztem, hogy szabadulnom kell érzelmi kötődésekből, melyek mindaddig meghatározták az életemet. Akkor azt tudtam csupán, hogy nincs visszaút, nem megyek vissza abba a függő, terhelt állapotba, amelyre rámutatott Isten, hanem átadom Neki magam, hogy megtisztítson, megszabadítson.

Így érkeztem haza néhány hónappal később. Megüresedve, lelkileg, testileg, anyagilag összetörten. Semmi más nem maradt az életemben, csak Krisztus végtelen szeretete és kegyelme, amelyet azáltal tapasztaltam, hogy megvallottam Neki bűneimet, és Ő „hű és Igaz” lévén megbocsátotta és megtisztított minden gonoszságtól. Ez azonban minden volt nekem.

A továbbiakban annak a folyamatát szeretném leírni, ahogyan az elme megújulása gyakorlatban az Igének való feltétlen engedelmességet, ennek következtében áldásokat eredményezett a darabokra esett érzelmi és fizikai valóságból.

Először is amikor olvastam, újra és újra Krisztus megbocsátásáról, akkor tudtam, sehogy máshogy nem élhetem túl, csak ha el is hiszem, hogy Ő valóban megbocsátotta és elvetette azokat. Az én érzelmeim bűntudatról, önvádról tanúskodtak, de Isten szavának hittem, nem a saját gondolataimnak.

Lelkipásztorom egy beszélgetés alkalmával Mikeás 7,7 igéjét helyezte a szívemre:

„De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem, meg is fog szabadítani Istenem.”

Tudtam, megértettem és elhittem, hogy érdemes Istenre várnom, hogy kihozzon ebből az érzelmileg és fizikailag nehéz helyzetből, melybe a bűneim következtében kerültem. Tudtam érdemes kivárnom, hogy Ő építse újjá az életemet olyan formában, ahogy Ő akarja, és nem nekem kell mennem, próbálkoznom, erőlködnöm.
Másrészről Ézsaiás könyve 54,14 beszél arról, hogy „az igazság által leszel erős”. Isten Igéje volt, és azóta is az életem tartópillére, gerincoszlopa. Isten Igéje mondta rólam, hogy olyanná teszi a lábamat mint a szarvasoké, amikor remegő térddel mentem gyülekezetbe, vajon mit gondolnak a többiek a múlt bűnei miatt; Isten Igéje bátorított, hogy „ifjúkorom szégyenét elfelejtem” (54,4) és még tovább „kétszeres szégyen és szidalom után ujjongani fognak osztályrészüknek…örökké tartó örömben lesz részük.” (Ézs 61,7) Az Ige tanított meg „nem a láthatókra nézni, hanem a láthatatlanra”, azt valóságosabbnak látni, mint ami a szemem előtt van.
Olyanná vált számomra Isten közelsége, az Ő Igéje, az imádkozás, amikor a jelenlétébe mehetek, mint a kenyér az éhezőnek, a víz a szomjazónak.

Azt ígérte: „Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét”, valamint megtapasztaltatta, hogy „a hálaadás az én erőm.” Ekkor tudtam, tanultam, hogy mindenért hálát kell adnom, hogy legyen erőm, ha még piciny és kevés van, talán csak a kegyelem, melyet nap, mint nap megköszöntem és egy biztonságos szoba, melyben lakhatom, azért adok hálát. Aztán Ő gondot viselt a többiről, napról napra hozta elém a megannyi lehetőséget a hálaadásra: az egészségem, munkát adott, munkatársakat, barátokat, anyagi gondviselést.
„Aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele úgy, hogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megtartója, azt boldoggá teszi cselekedete.” (Jak 1,25) – tudtam nem lehet visszafordulni, ha megtapasztaltam Isten tökéletes törvényének valóságát, nem akarom elfeledni, feledékeny hallgatója lenni, hanem megcselekedni azt.

„Aki Krisztusban van új teremtés az, a régi elmúlt, és íme újjá lett minden.” (2 Kor 5,17) Újat teremtett az Isten, amikor jöttek a kísértések, a támadások, akkor ez az Ige adott biztonságot.
Mindeközben fokozatosan tanított az alázatra Isten. Csak akkor tud használni bármire, ha alázatban tarthat. „Alázzátok meg magatokat az Isten hatalmas keze alatt, és Ő majd felemel benneteket.” (Jakab 4,10) Arra vágytam, hogy olyan cserépedénye legyek, amely megüresedik önmagának, hogy Ő tudja betölteni. Voltak helyzetek, amikor próbálkoztam az én elképzelésem szerint visszaépíteni egy régi romot, vagy újat építeni. Ekkor Isten azt mondta: „Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be…” Jel 3,8 Ő adja, Ő nyitja meg előttem azt az ajtót melyen bemehetek, nekem elég csak bíznom benne és alázatban, szeretetben és hálaadásban tennem a dolgom.

Egy év elteltével Isten hű maradt az Igéjéhez, és az nem tért vissza üresen.

„A hit a remélt dolgokban való bizalom, a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid 11,1)

Az az imádság van bennem, hogy a hit általi dolgok valóságosabbak legyenek számomra, mint a kézzel fogható valóság. Hogy hitben járjak, és nem látásban, a kapcsolatok, szolgálat, anyagiak területén is.

Másrészt, hogy okos istentiszteletként odaszánjam a testemet, mint élő és szent áldozat, amely tetszik az Istennek.(Róm 12,1)
 

Bárányka Óvoda

„Bízzál az ÚRban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet." (Péld. 3,5-6)

Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy ezt az Igét adta nekem az óvodával kapcsolatban. 2005 márciusában kaptam először ezt a bátorítást, mikor ez az egész óvoda-ügy elindult. Azóta rengetegszer eszembe juttatta ezt a Szent Lélek, hogy nem kell aggódnom, „csak” Istenben kell bíznom. Ennek ellenére még mindig tanulom a leckét…

Fantasztikus, hogy kézzel fogható, ahogy Isten munkálkodik itt az óvodában: átéljük a gyerekekkel együtt imádságaink meghallgatását, kéréseink beteljesülését. Annyira jó megtapasztalni, ahogy az elvetett Ige-magok elkezdenek növekedni nem csak a kisgyermekek, hanem a szüleik életében is.

Isten kegyelméből megengedi látnunk, ahogy az evangélium hirdetésének nyomán széthullott családok élete helyre áll, hogy a keresők rátalálnak a helyes útra, a békességre. Csodaként éljük meg, hogy a szerda esti imakörökön egyre többen vagyunk, akik keressük az Istennel és az egymással való közösséget.

Nem értjük, hogy a mai nehéz gazdasági helyzetben hogyan lehet, hogy Isten nem hiánnyal, hanem plusszal zárja a költségvetésünket.

Álmomban sem mertem arra gondolni, hogy valaha fogok olyan munkahelyen dolgozni, ahol (először hárman, de most hatan is) teljes egységben, szeretetben tudunk egy cél érdekében dolgozni, szolgálni Istennek. Ahol együtt tudunk imádkozni minden kedden egymásért, az óvodás gyermekekért, szüleikért. Ahol ugyanazon bibliai értékrend alapján éljük a mindennapjainkat, és ahol meg lehet beszélni a felmerülő kérdéseket anélkül, hogy bárki megharagudna.

Isten hatalmát csodáljuk, miközben az óriási hegynek tűnő nehézségeinket szép sorban megoldja. Leomlanak a falak, miközben tanulhatjuk, gyakorolhatjuk a türelmet, hitet, és megtanulhatunk egyre jobban bízni a világ Teremtőjében.

Ő az, aki annyira szeret, hogy elküldte egyetlen Fiát, Jézust, hogy megbocsáthassa bölcstelenségemet, tévedéseimet, szeretetlenségemet, türelmetlenségemet, indulataimat – bűneimet.

Ő adott mellém olyan férjet, aki mindenben segítőtársam, aki a jó és rossz napokban egyaránt kitartott mellettem.

Ő küldött angyalokat családtagok, barátok formájában, akik mellénk álltak az elviselhetetlennek tűnő csalódásainkban, fájdalmainkban, és akik Isten szeretetével bátorítottak a reménytelennek tűnő helyzetekben.
Ő tudja, hogy meddig nem betegedhet le az „egyszem” dajka nénink, és a „kétszem” óvónénink, vagy mikor van itt az ideje, hogy kapjunk egy óvodatitkárt, aki egy nagy hiányt pótol, vagy mikor üzennek nekünk, hogy alkalmazhatunk még egy óvónőt ajándék pénzből.

Ő ad nyitott ajtókat az ügyintézésekhez, szaktudást a könyveléshez, eligazodást a sűrű sötét törvények rengetegének erdejében.

Ő indítja az embereket, hogy imádkozzanak ezért a szolgálatért, Ő rendeli ki a segítőket, akik kitakarítják az imaházat a rendezvények után, akik kérés nélkül kigyomlálják a kertet, akik önzetlenül besegítenek a pénzügyi, bankos ügyeink intézésébe, akik támogatják az óvodát játékokkal, (ezek folyamatos javításával), bútorokkal, anyagiakkal; akik számítógépes, közgazdasági vagy fejlesztő-pedagódusi ismereteikkel járulnak hozzá az evangélium terjedéséhez.

Képtelen lennék mindent felsorolni, és ezt így összeszervezni, de Istent dicsőítjük azért, hogy Ő ezt kegyelméből megteszi!

„nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra…” II. Kor.4,18
„mert hitben járunk, nem látásban…” II.Kor.5,7
„az igaz ember hitből fog élni…” Gal.3,11
Ezek a legutóbbi üzenetek, amiket kaptam Istentől. Így nézek elébe a már látható (és még nem látható) nehézségeknek, kérdéseknek,( pl az óvoda-építésnek is).
Ezt kívánom Nektek is!

Áldott legyen mindezekért az ő neve!

Feketén-fehéren...

A minap egy szerény kivitelű, de annál gazdagabb tartalmú iromány került a postaládánkba. Amolyan "szórólapként" dobták be, egyszerű volt, mégis kitűnt a többi közül.

A5-ös formátumú, mindkét oldalon teleírt, mégis tetszetős, a lényegi szöveg kiemelésével pedig könnyen átolvasható volt. A címe ennek az irománynak ez volt: "Az örökkévalóságról" Életünk legfontosabb kérdését - az örökélet kérdését - tárgyalta. Leírta nekünk az Úr Jézus szavait, amit Nikodémusnak mondott, és a végén egy rövid imára is buzdított, hogy mondd ki: Jézus az én Uram, Jézus az én Megváltóm, Jézus az én gyógyítóm.

Szokatlan ez a mai színes világunkban. Amiben persze nem az a baj, hogy színes, hanem hogy túlbonyolított. Az információk halmaza között pedig elvész a lényeg!

Arra gondoltam, hogy milyen sokszor így csomagolom az evangéliumot: bonyolultan, különféle taktikák, burkolt utalások, esetleg kultúrált megjelenés mögé. Pedig az evangélium nagyon egyszerű! Isten úgy "szerkesztette" az ő "kiadványát", hogy minden ember el tudja olvasni! Feketén-fehéren - egyértelműen, egyszerűen - mégis mindent elmondott.

"Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."

Istenem, segíts, hogy életemmel ne elrejtsem, hanem megmutassam az igazi kincset!

Teológiai élmények

Legelőször arról szeretnék pár gondolatot írni, hogy hogyan jutottam (juthattam) ennek a sokatmondó szónak a közelébe, hogy „teológia”.

Megtérésem után nagyon sok minden a helyére került. Elhagytam bűnöket (Halleluja!) –ezt azóta is próbálom gyakorolni -, kezdetem felhagyni a felesleges álmaim kergetésével, kutatásaival, így azzal, hogy diplomát szerezzek. Természetesen nem a diploma ellen „hadakoztam”, hanem azzal a képzelettel, hogy attól boldogabb lesz az ember. Azóta tudom, hogy a szív sokkal magasabb rendű, mint az ész. (Ezt nem a biológiai ismereteimre alapozom.)

Már a felvételi vizsga is más volt, mint amikor az ember „ilyen helyeken jár”. A rideg, ideges légkör helyett, inkább barátságos, közvetlen, bátorító hangulatokra emlékszem vissza.

Azonban az első, legkedvesebb élményem mégis az volt, amikor az első napon dr. Komesz Mátyás tanár úr kijött az iskola épületéből és szélesre tárt karokkal és még szélesebb mosollyal fogadott minket. (A tanár úrról egy gondolat: valamelyik budapesti baptista gyülekezet tagja.)

Nagyon szívesen emlékszem vissza dr. Kováts György lendületes és felemelő óráira (Újszövetségi bevezetés, Evangelizáció, Lelkigondozás). Még manapság is megdöbbent a főigazgató Paul Gracza alázata, közvetlensége, szeretete, amikor a folyosón összetalálkozva kicsit törve a magyart megkérdezi: „Miklós, hogy vagy, mi van Kecskeméten?”. És tudom, hogy a kérdése nem csupán formalitás.

De nem szeretném sorolni a tanárok neveit és pozitívumait, mert az egész Követ csupán azzal telne be, inkább szeretnék pár sort írni az iskola légköréről. Utánozhatatlan. Amikor Isten mélységei, bölcsességei, és szeretete egy vidám, közvetlen légkörrel párosul, az tényleg utánozhatatlan. Hangos nevetések, jó beszélgetések színhelye is ez az iskola. Jó kapcsolatok, barátságok szövődnek, jó látások alakulnak ki.

Természetesen, mint itt a földi „mélységekben” itt az iskolában is vannak „árnyékoló” tényezők: osztálytársak elvesztése, határidők, uv csekkek, lehetetlen(nek tűnő) vizsgák.

De milyen is legyen egy iskola?!

Befejezésül annyit, hogy örülök annak, hogy pár gondolat erejéig ízelítőt nyújthattam ebből a remek helyből és, hogy magasztalhatom ezért is (és a sok csodáért, amit itt átélhettem) a Drága Mennyei Atyámat.

 

Momentumok a lelkipásztor beiktatásról

Mikor a cikket írom, még az élmények kavarognak a fejemben. Nem tudom pontosan a jókívánságokat testvérekhez kötni, azonban három számomra fontos momentum, illetve idézet azonnal eszembe jut.

Nagyon jó volt hallani Mike Sámueltől, hogy az előző estén azért imádkozott, hogy a beiktatási alkalmon az Úr Jézus dicsőüljön meg. Az Úrról szóljon az a nap is. Mi is, én is erre vágyom, hogy imaházunk bármilyen alkalmat, összejövetelt tart, Urunk, aki hatalmas, de egyben végtelen szeretetű Istenünk, áradjon ki ránk, formáljon bennünket az Ő hasonlatosságára.

Szó volt arról, hogy Kovács Géza bácsi könyvét olvasva a misszió stratégia megragadta Sámuel figyelmét. Itt érzem fontosnak megjegyezni, hogy engem is, és úgy gondolom, többeket is sok mindenre tanítanak és buzdítanak Géza bácsi könyvei. Nagyon hálás vagyok ezekért a kincsekért Istennek. Egyik testvér mondta: - Géza bácsi könyvei „megfizethetetlenek”, de nem a pénzbeli értékére gondolt.

Megragadó volt számomra az a gondolat is, amellyel Laurát köszöntötték. Tudom és hiszem a „meggyökerezéshez” sok-sok törődés gondoskodás szükséges egy család életében. Szeretném, ha gyülekezetünk jó táptalaj lenne, ebben a gyökerezésben és a felépülésben is, Krisztus kegyelméből.
Ahogy Kübler János is mondta: Szeressétek a pásztort, és ezt nyilvánítsátok is ki…

A beiktatásról ezek szívemben maradtak. Egy gondolatot szeretnék még végül megosztani veletek, ami megfogalmazódott bennem. Én még most sem fogtam fel, hogy Géza bácsink „elköszönt”. Azt viszont meg sem kellett szoknom, hogy Sámuel és családja itt van, mert mintha eddig is itt lettek volna köztünk. Lehet, hogy nagyon egyszerű a válasz, de lehet, hogy: „Mélységes nagy titok ez. Én azonban most a Krisztusra és a Gyülekezetre gondolok.” (Ef. 5,32)

 

Híre terjedt a ti Istenbe vetett hiteteknek...

Tizenöt évvel ezelőtt Isten elküldött hozzám egy fiatalasszonyt, és megüzente vele, hogy szeret. Akkor ezen nagyon elcsodálkoztam, azóta azonban sokszor megbizonyosodtam arról, hogy a tolmács pontosan adta át az Úr szavait.

Nem is erről akarok most szólni, hanem arról, hogy még mivel lepett meg engem akkor az ifjú hölgy. Igen, avval, hogy kérdésemre – hol laktok, hogyan éltek – azt felelte, megvan mindenünk, sőt, több is, mint amire szükségünk van. Ilyet – Magyarországon, a panaszkodás hazájában, főleg fiataloktól – még sose hallottam. Bevallom: azóta se túl sokszor.

Engem nagyon érdekel mások élete, szívesen tanulok belőlük, mesélek, vagy írok a követendőkről. Néhányan meghallgatnak, talán megpróbálják követni is a jót.

Visszatérve a Nagy Üzenetközvetítőmre, neki és a családjának valóban megvan mindene: a szeretet, a gyermekáldás, ráadás még a vendégszerető ház, meg a kocsi és sok egyéb. Ami eléggé meglepő, egy fizetésből élnek, annak is legalább a tizedét, azaz tíz százalékát (!) az Úrnak adják. Jó kedvvel.

Nincsen ez másképp (hadd nevezzem így) Á.-éknál sem. Róluk is mondta talán Péter apostol: ragasszatok jó cselekedetet hitetek mellé, a mellé meg tudományt. Á. „csak” két gyermeket nevel, egy kicsit, meg egy picit. Főiskolai tanulmányokat folytat, az utolsó évet fejezi be. Nem is akárhogyan. Közben a házuk is felépült.
A.-ék családja is bibliaolvasó, templomjáró, imádságos életű, nekik is megvan mindenük. Apuka, anyuka felelős munkakört tölt be, három kisgyermekük él a több és több tudást, magasabb képzettséget szerezni akarás légkörében. Mindkét szülő dolgozik tehát, tanul és továbbtanul. Természetesen zokszó nélkül, akárcsak a környezetük: lelki testvéreik.

J. életét is megfigyeltem. Több állást betöltő férje, három gyermeke van. Közöttük kamaszodók is. „Kis gyerek kis gond...” J. az egyetem után sorban tett le szakvizsgákat, kiemelkedő szorgalommal és szaktudással végzi a munkáját, maga vezeti a háztartását, és azon túl rengeteg időt áldoz a különböző – szeretetből fakadó – szolgálatokra.

– Hogy bírja, hogy bírják? – kérdezik néha bámulattal. Mosolyogva, meg imádkozva...

– Ja, úgy könnyű, – jegyzi meg valaki, aki elsétál az új imaház előtt.

I. . gyermekei már nagyok. A szűk család héttagú. A szülők dolgoznak, a gyerekek tanulnak. Nem akármilyen eredménnyel. Három leány már diplomás. Ifjú értelmiségiek. Anyuka közalkalmazott, és mert a családszervezés és a munka után még van felesleges energiája, megtervezte a mintegy száznegyvenmilliós imaházat. Tanár férje vezette a munkálatokat. A házaspár természetesen egyéb szolgálatot is végez, meg szeretne többet is.
Idős szentekről is szoktam írni. E., az egyik drága nagymama – unokái szárnyra eresztése után – édesanyját vigyázza éjjel-nappal, féltő szeretettel. Egy gyönyörű élet vége-felé áldozza fel minden óráját az idős asszony ápolásának. Nem tudna mást tenni, más lenni. Szívéből szól Isten: a szeretet. Visszhangja a gyerekeiben kél. Zs. dédi se túl fiatal. Bottal jár, úgy is nehezen. Olyankor azonban nem fáj a lába (máskor se panaszkodik miatta), amikor négy kiló lisztből készíti a kiflicskéket, pogácsákat, gyúrja a legfinomabb tésztákat a közel tucatnyi, nagyi-sütire éhes szájnak. Közben – gondolom – énekel, vagy hosszú verseket mond. Úgy szokta... Az se mindennapi, hogy valaki dédnagypapa korában napi tizenkét órákat dolgozzék. Pedig, amikor utoljára megfigyeltem, éppen azt tette, péntek-szombat-vasárnap szinte éjjel-nappal tanított. És milyen gyönyörű magyar nyelven, micsoda szókincs birtokában, milyen kulturáltan, agyhoz, lélekhez szólóan! Utána röpke hálafohász az Úrnak, és kuplung, sebváltó, gáz. G. nekiindul a nagy magyar Alföldnek. Csak a dereka és a lába öregszik, az agya, meg a szíve Jézusé...

Csak néhány pillanatfelvételt rögzítettem. Bocsánat, hogy nem tablót állítok össze, de egy-egy pár mondatból sokszor egész életekre lehet következtetni. Kiderül belőlük, hogy vannak, akik sokat vállalnak és el is végzik a feladataikat. Közben pedig kiegyensúlyozottak, sőt, boldogok. Semmi depresszió, életuntság, lelki nyavalya. És csak annyi az egész titka, hogy Isten közegében élnek, Jézus velük. Velünk.

Más is megszerezheti a titok nyitját: a lányom, a barátnőm, a kollégám, a szomszédom.

Amikor így példálózom, az jut eszembe, nem idegen tollakkal ékeskedem-e, nem tolom-e ilyenkor előtérbe a saját személyemet. Néha nem, máskor igen, akkor kapok is érte egy kis orrba vágást. Nem csak szóból ért az ember. Különben is: a szelídek öröklik a földet.

 

Keskeny ösvény a széles sávú Interneten

Amikor megvásároltam az első, a mai kor követelményeinek megfelelő számítógépünket direkt Internet felhasználási céllal, sokan figyelmeztettek, legyen tűzfalam és vírusirtóm. Aztán némi bosszúság után rá kellett jönnöm, hogy a felugró ablakok és a kémprogramok ellen sem árt védekezni. De tényleg: nem nagyszerű dolog az Internet? Sajnos be kell vallanunk, hogy a sok haszon mellett lassan túlsúlyba kerül a rombolás lehetősége, ha nem figyelünk itt is Urunk tanácsára, és mindent jól megvizsgálunk (1Thessz 5;21).
Míg a fent említett programok védik számítógépünket és egy kicsit idegeinket, emellett nekünk Isten Szentlelkének vezetése kell szívünk megőrzésére még a keresztyénként hírbetett oldalakon is. Ennyit szerettem volna kommentárként fűzni, mielőtt három ilyen oldalt a figyelmetekbe ajánlanék a teljesség igénye nélkül. Ez a három oldal számomra három fontos igényt elégít ki :az áhítatét ,a zenéét és a hírekét.

Az első cím: www.csendespercek.hu

Az általam próbált áhítatos oldalak közül ez volt a legközvetlenebb hangvételű, mert egyszerű emberek írják, és akárkinek megadják a lehetőséget, hogy beküldjön ilyen áhítatot, így akár minden nap más országból kaphatok az Úr munkálkodásáról híreket. Előnyként jelentkezett számomra, hogy minden nap működik, és frissül a szerver, mert már két helyen voltak ellenkező tapasztalataim.

A második cím: www.kerugma.hu

Ezt az oldalt azért szerettem meg, mert a főleg a Magyar Keresztény könnyűzenei világ széles skáláját jeleníti meg és teszi elérhetővé. Itt nem csak intrók, hanem a számok teljes terjedelme meghallgatható, amit ilyen mennyiségben máshol még nem találtam.

A harmadik cím: www.ebredes.hu

Ezt a portált azért szeretem, mert elég széleskörű lehetőséget, és tájékozódást ad. A fórumon megoszthatom véleményem, imakéréseket írhatok, és sok hasznos linket is innen szereztem meg, ez mellett a honlap szolgáltatásai folyamatosan bővülnek, frissülnek, és ami még lényeges: fiatalos hangvételű. Itt viszont igaz a vigyázásra intő figyelmeztetés, mert néha elhangzik néhány teológiai szélsőség, mivel a lapot sokan sokféle gyülekezetből látogatják.

 

Ismét mondom: szívből örülök

Néhány fontos dolgot tanultam meg életre szólóan, a kórházban töltött több hét alatt. Megosztom veletek. Az egyik, hogy a célját és ne az okát keressem a megpróbáltatásoknak. Máris úgy érzem, hogy sok mindenre volt jó a - nyomok nélkül soha el nem múló - betegség.

Először is annak feloldására, hogy - megvallom - eddig nem tudtam "mindenkor örülni" ("Örüljetek az Úrban mindenkor" Fil 4,4). Azóta: igen! És talán a legfontosabbal is az elmúlt időszakban gazdagodtam: hálát tudok adni mindig, mindenért. A rosszért, a bajért is.

A betegágyon nagyon sok jó kölcsönkönyvet olvastam. Köszönöm, Testvéreim! Az egyikből (Merlin Carothers: A magasztalásban rejlő erő) és a folytatásából értettem meg végre, hogy mit jelent "Hálákat adván mindenkor mindenekért" (Ef 5,2o). Eddig csak az áldást köszöntem meg, azt se hiánytalanul...

Ezek a rövid kis könyvecskék sok olyan esetet írnak le, amilyeneket én is átéltem. Először is, azt kellett felfognom a szövegekből, a példákból, hogy a rossz is benne van Isten velem kapcsolatos terveiben, legalábbis megengedi, hogy megtörténjen. Vagyis figyel rám, formál, mégpedig az én érdekemben. Ha pedig ez így van, akkor én nem jajgathatok, zúgolódhatok, zsörtölődhetek vagy akárcsak mérgelődhetek, akkor csakis felfelé kell figyelmeznem és dicsőítenem Őt a törődésért. Egyszerű, tiszta, érthető. Pedig mintegy másfél évtizedig ezt a nagyon fontos dolgot nem tudtam felfogni. Épp a lényegét nem láttam.

Ahogy most ezt leírtam, elém tolakodott a kérdés: és mi van az érthetetlen halállal, a mártírok millióival, a sok-sok egyéb nyomorúsággal? Nem, erre nem tudok felelni, nálam okosabbak se tudnak igazán megnyugtató választ adni...

De hadd mondjam el az első megtapasztalásomat a dicsőítésről és a megélt "hasznáról". Milyen vulgáris is ez a kifejezés! Tehát, úgy kezdődött, hogy nálam volt a kórházban egy könyvecske, benne elég sok pénz. Kezdem keresni, nincs. Kínos nagyon, hiszen úgy döntöttek az orvosok, hogy egy számomra ismeretlen város kórházába visznek át. Ott feküdhetek esetleg hetekig, fillér nélkül, idegen helyen.

Már majdnem elkezdek idegeskedni, amikor felidéződik bennem: dicsőítsd az Urat! Nem, nem haszonlesésből, hanem őszintén beláttam, hogy nem tanultam még eleget: nem szabad magammal hordani nagyobb összeget. Elfogadom és dicsőítem az Urat.

A távoli intézmény helyett egy elegáns budai kórházba kerülök, a lányaim és felnőtt unokáim, régi barátaim közelébe. Már csak itt jut eszembe, mégis, kérdezősködni kellene, nem látta-e valaki a pénzt. Igen naív dolog, de valahogy késztetést érzek rá. Telefon, segítőkészség, eredmény sehol. Én már rég belenyugszom, hogy nincs, hát nincs, amikor otthon - mégegyszer leírom - otthon, ahová hetek óta nem tehettem be a lábam, olyan könyvek alatt, amelyeket senki se olvas, csak megbúvik az én "bizonyságtételem", vagyis az egész összeg. Abszolút realitásában. És akárhogy próbálok fizikai, technikai, objektív magyarázatot találni rá: nincs... Ezek után még azt kell megtanulnom, hogy a csodát annak fogadjam el, ami, hiszen tudhatom, Istennél semmi se lehetetlen.

Innen már könnyen megy a dolog. Fáj a fejem: dicsőség Istennek! Talán hihetetlen, de mire végigmondom, el is felejtem a fejgörcsöt. Nem használ a gyógyszer? Dicsőség az Úrnak! - többször egymás után. Evvel alszom el, és tudom, hogy mire felébredek, javulást mutat a vérképem.

Egyik este eléggé megijedek, mintha ismét rosszabbul lennék... Akkor a Tátrából, SMS-ben jön a vigasz menetrendszerűen, mint minden nap: "kegyelmed jobb az életnél... reád gondolok" (Zsolt 63) És nyugszik a szív, lazulnak az idegek... Jézus hord karjain...

Köszönöm, Uram! Köszönöm, drága lelki testvérem az igeközvetítést! Köszönöm mindnyájatoknak, Testvéreim! Köszönöm az imátokat - lám, az Úr meghallgatta, köszönöm a látogatásaitokat! Testben, hitben erősödtem általuk, a családom, meg a betegtársaim pedig megtapasztalták, milyen a gyülekezetünk szeretete. Köszönöm a számos egyéb segítségeteket, az érdeklődéseteket!

Hazatértem után aztán azt is megértettem, mit jelent az "Örüljetek az Úrban" - idáig mindig világos volt-, de hogy: "mindenkor"?

Igen, átéltem, mindenkor. Most tudok igazán örülni mindennek, aminek talán eddig nem. Egyszerű dolgoknak is, például, hogy a saját ágyamban alhatok, magam oszthatom be az időmet, járkálhatok, egyáltalán, hogy élek. Meg sok egyébnek, amit azelőtt nem szerettem. A kórházi ágy perspektívájából minden és mindenkor (!) örömtelinek tűnik. Csak azért imádkozom, hogy maradjon ez az új ember szemléletem. Ahogy a zsoltáros (103): "Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről."

Mellesleg, nem könnyű betegség a tüdőembólia, meg a mélyvénás trombózis, még ha hívő orvos kezeli is imádsággal átitatott szakértelemmel az embert...

Engem meggyógyított az Úr, ahogyan megígérte: "Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem."

Így volt, így legyen!

 

Énekeljetek az Úrnak új éneket

"Dicsérjétek az Urat! Milyen jó Istenünkről énekelni!" (Zsolt. 147,1) Akár új, akár régi az ének, ha szívből énekelünk az Úrnak, az biztos kedves Neki. Egyszer olvastam egy cikket egy keresztény zenei magazinban, ahol azt írja, hogy a hívő zenészeknek azért könnyű, mert kifogyhatatlan az, amiről énekelnek.

Én sokszor végesnek érzem azt, hogy az Úrról énekeljek. Az Ige viszont ezt parancsolja (v.ö. 146-150. zsoltár), hogy dicsérjük Őt! Hiszem, hogy a dicsőítés felszabadít, az Úrnak jelenlétébe vihet. A dicsőítés nemcsak az éneklés lehet, hanem a hétköznapi életünk is, ha Őrá mutat, akkor Őt dicsőíti. Kegyelem, ha ez működik.

A dicsőítő csoportnak is ez a célja: dicsőíteni. 2001 őszén Tóth Barna vezetésével indult a csapat. Ma kicsit átalakulva Révész Laci vezeti. Szeretnénk, ha megújulna a csoport, és ha a dávidi dicsőítő rendszerhez hasonlítana. (Létszámban is:)) Ez a következőképpen néz ki: Lelkipásztor, mint szellemi vezető, a fő dicsőítésvezető alárendelve a pásztornak, ő fő zenész, vagy énekes, 3-4 tagú szólistákból álló énekesgárda, belőlük felváltva kerülnének ki az alkalmi vezetők, 4-5 tagú zenészcsapat (gitár, ütős, szólóhangszer, billentyűs) és 10-15 tagú vokál. Ez a jelenlegi vezetőnk látása, amivel én is egyetértek. Persze az új lelkipásztortól függ, hogy ez valósul meg, vagy neki más elképzelése van a dicsőítő csoporttal kapcsolatban. Szeretnénk, ha egy-egy alkalommal pár fős csoportra oszlanánk, hogy több helyen is tudjunk szolgálni, akár egyszerre is.

Ez egy átmeneti időszak a csapat életében. Szeretném, ha az, akit indít a Lélek, imádkozna a csoportért.

 

Oldalak

Feliratkozás Kezdőoldal hírcsatorna csatornájára