Szeretet Testvéreim! Ne engedjük, hogy a sátán kénye-kedve szerint ráncigáljon bennünket. Bele egy olyan csatába, amiben mi, az Úr szerettei harcolunk egymás ellen. De nem egymás ellen van harcunk, hanem „erők, és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak” (Ef 6,12)

Azon a vasárnapon, amikor mi kerültünk mások kritikus szemének rivaldafényébe (gyermekeink imaházban való fegyelmezésével kapcsolatban), pont ez az igeszakasz lett elénk tárva. Isten jól időzít.

Otthon, miután kisírtam magam, Gusztival együtt az Úrnak kezdtünk panaszkodni. És olyan jó volt a sok keserűséget, fájdalmat, felháborodást kiönteni Elé, és érezni vigasztalását. A békességért és megbocsátani tudásért is ébredt vágy bennünk, azonban az érzelmek nagyon erősen dúltak bennünk, egészen a személyeskedésig elragadva indulatainkat. Újra óriási keserűség gyűlt bennünk. Éreztem, hogy ez Jézus útja, de könnyebb volt magunkat sajnálni, az önigazolás útjait keresni, mint megbocsátani. Az Úr azonban nem sokáig hagyott ezen az úton járni. Tényleg kész volt a szívünk Őt követni. Egy rádióadás részlete (amely pont az elengedésről szólt, az önigazolás keresése helyett), és egy igaz barátnőmmel való beszélgetés után nyilvánvalóvá lett előttem a másik hatalom támadása, amire eddig nem is gondoltam. Mert ahol elkezdődik a gyógyulás, az újra odaszánt életben járás, ott a Sátán mindenáron rombolni akar. Ezzel a kiélezett helyzettel is a keserűségbe akart minket taszítani, és megakadályozni bennünket abban, hogy a test építését szolgáljuk. Hála az Úrnak, ez nem jött be neki. Győzött az Úr, az imátok, az imánk ereje! Megbocsátottunk, és most már azért imádkozunk, hogy amit az Úr rajtunk keresztül véghez akar vinni, azt meg tudja tenni, legyen rá szemünk, szívünk és kezünk, legyünk helyünkön lévő fogaskerekek!

Végül az Úr rámutatott személyes bűnömre is. Mindezidáig az ördög megvakította a szememet. Belefolytam én is a kritizálásba, testvéreim megítélésébe (nem építő módon, a másik háta mögött), bírálgatásába. Nagyon veszélyes következménye lett ennek, mert utána csak úgy tudtam ránézni a másikra, ahogyan az előítéleteimben láttam, elképzeltem. Kérlek benneteket, bocsássatok meg, még ha így, konkrétumok nélkül teszem is ezt.
Örülök, hogy így alakult, mert úgy érzem, hogy ezáltal a szituáció által kicsit nyilvánvalóbbá lett mindannyiunk számára, hogy ez csak egy tünete a betegségünknek. De én hiszem, hogy képesek vagyunk – ha az Úrra nézünk – megakadályozni a megkeseredettség és az ítélkezés járványát. Csöpögtessük, sőt inkább öntsük egymás szívébe újra a szeretetet, a felemelést, a megbecsülést. Az Úr nem ad olyan törvényt elénk, amit nehéz lenne Ővele együtt járva betölteni. Ügyeljünk egymásra, szeretettel odafigyelve a másikra, olyanokra is, akikkel eddig talán soha nem törődtünk.

Nagyon sok megtört szív teng-leng a gyülekezetben, akik már a „szeretetlenség betegségen” (a kitaszítottság, a „nem kellek senkinek” érzése) keresztül tudják csak vizsgálni a többieket. S bár ők maguk sem tudják, de fertőzik a többieket, mert szenvednek. És ez a szenvedésük, akár mutatják, akár nem, kihatással van az egész testre, és egyre jobban elgyengül tőle a gyülekezet, hanyatlik a küldetés, inog a hitelesség, szürkül a fény. Ezt a személyes felelősséget értettem meg a sátoros prédikációk hatására. Nagy szükségünk van rájuk is. Nélkülük csonkák vagyunk! Nekik is vannak ajándékaik, amikkel használhatnának mások és maguk növekedésére.

De most nekik van szükségük a mi odafigyelésünkre, őszinte törődésünkre, hogy jól működjön Krisztus teste, hogy be tudja tölteni feladatát: és meglássa a világ az egymás felé való szeretetünkből, hogy Jézus eljött mindenki megmentésére.

Jó munkát kívánok!

Magam előtt látom Ábelt, a fiunkat, ahogy minden erejével nekifeszülve kúszik a kiszemelt cél felé: anyához. Megkaparintja a lábamat, s ha továbblépek – anélkül, hogy felvenném őt – keserves sírásra fakad. Benne van az a tudat, hogy az a nagy, hatalmas, szerető anya biztonságot, ételt, italt ad, vagyis az életet, a gondoskodást. Érzi, hogy anyu nélkül ö senki, üres a lét, üres a szív.

Hiszem, hogy a kisgyermek szívében van egy „anya alakú űr”, és ő törekszik követelőzve, folyton keresve, hogy az az űr, a szeretetszükséglet be legyen töltve. Sír, mert fizikai gondoskodásra van szüksége. Sír, mert melegségre vágyik. Sír, mert egyszerűen anyához vágyik mosolyra, simogatásra, ölelésre.

Ó, ez a csodálatos és alázatos gyermeki szív! Kicsiségének tudata és magát megalázó kérni tudása. Úgy gondolom, neki a z alázat nem okoz problémát, csak mi, büszke felnőttek gondoljuk ezt. Ő csupán kér újból és újból, mert a legjobb esetben megkapja, amire vágyik, megértik őt. Nem görcsöl azon, hogy „én kisgyermek vagyok, és nekem így kell viselkednem”. Ő csak él kisgyermekien. Megszületett, és a beletáplált ösztönök mozgatják, viszik előre az életét. Azt csinálja, amit neki ebben az életkorban kell csinálnia.

Hát nem így van ez az Isten gyermekeivel is? Miért van hát olyan sok „keresztény”, akik arról beszélnek, hogy milyennek kell lenni, és megpróbálnak úgy viselkedni, ahogy egy kisgyermek, erre a Jézus-mondásra hivatkozva: „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermek, semmiképpen sem mentek be Isten országába.”

Miért kellene nekünk, embereknek gondolati filozófiákat, erkölcsi rendeleteket, viselkedési szabályokat, jobb életvitelt magunkra erőszakolni, szinte kisgyermekké avatni magunkat? Hát tudunk mi fából vaskarikát csinálni? Nem! Nem tudunk kisgyereket csinálni magunkból. Istentől kell újból megszületnünk, és akkor új ösztönöket, új törekvéseket, új gondolatokat fogunk kapni. Új szívet kapunk, amely képes megismerni az új szív adóját, a Szülőt, az Istent. Ez az új szív tud alázatos lenni, és nem nehéz neki, mert bűnbocsánatot, felszabadulást, kegyelmet, a legnagyobb, feltétel nélküli szeretetet kapott. Isten lett az ő Apukája, nem nehéz már odafordulni hozzá. Ez a szív valóban törekszik Isten ölelésére, vágyik segítségére. Valóban, természetes módon elismeri kicsiségét, senkiségét, azt, hogy élete az Úrtól függ.

Ebből az újjászületett szívből természetes módon fakad ki az életvitel, a viselkedés. Erre nem lehet senkit sem megtanítani. Ezt csak megélni, megtapasztalni lehet. „Szükség néktek újonnan születnetek” – mondta Jézus. Ő jól tudja, milyen az ember. Csak Isten tudja megváltoztatni az életét, jellemét, szívét. Felesleges ezzel másnak erőlködni. Csupán emberi rendelkezések, korlátok, hamis bölcsességek halmaza lesz, amit az utókor vagy elfelejt, vagy átalakít a saját maga tetszésére, vagy korának szokásaihoz illesztve, igazítva.

Az emberi lélek tudja, hogy újjászületett vagy sem. Úgy gondolom, hogy ez látszik is mások számára, hisz a fizikai létben is kiderül ez a tény. Újjászületés nélkül csupán vallásos megfeszülés, erőlködés „hívőként” élni. Annyi megtört, belefáradt embert látok magam körül, akik szeretik Istent a maguk módján. Szüntelenül törekszenek az elvárások betöltésére, de így nem lehet Istennek megfelelni, és Ő soha nem is várta el ezt. Pont ezért küldte a világba a Fiát, Jézust, hogy ő meghalva egyszer, s mindenkorra meghaljon a bűnnek, de feltámadva éljen az Istennek. Miértünk halt meg. Az Ő minket kiváltó váltsághalálával ment meg az ítélettől, a kárhozattól, a földi hiábavaló élettől. Ezt kell belátni és elfogadni, hinni ennek, ebben, Benne. Nem lenne egyszerűbb kérni az újjászületést, hogy Isten gyermekévé fogadhasson?

Örüljetek az úrban mindenkor! (Fil 4,4-6)

Ez volt a bemerítési igém, és a számomra az egyik legszebb, legtöbbet mondó ige.

Valóban összefoglal sok, a hívő ember számára általában is fontos dolgot. Rám (főleg megtérésem után rögtön, azaz friss megtértként) valóban nagyon jellemző volt a lelkes öröm, amelyet az ige hangsúlyoz. Most is csak az örömre van okom! Isten olyan csodásan működik, és pontosan időzít. Egy évvel a megtérésem után (ami maga egy csoda volt), megismertem a férjem! Addig is rengeteg fantasztikus, csodás dolog történt velem, és próbák is, amelyekben Isten szelíd keze formált! Tisztába vagyok vele, hogy sokat kell még alakulnom. Leginkább az a vágyam, amit Istentől kezdetben is kértem, hogy sose hagyjon el, sohase engedjen letérni az Ő útjáról. Nem mindig örül az ember, de Isten fel tud szabadítani a tiszta örömre!

A szelídség is nagy lecke nekem. Ebben is sokat alakultam a megtérésem kezdete óta, de van még tanulnivalóm!

És mennyire nem könnyű az a hívő ember számára teljes szívből, tényleg Istenre bízni a dolgokat (vezetést, döntéseket). Ehhez kell, hogy működjön a kommunikáció oda–vissza (emberi ima – Isten szava; az Úr felelete – az ember meghallja azt). És kell az engedelmesség, azaz ha tudom mi Isten akarata, akkor azt tegyem (ne az én elképzelésem után menjek)! Tehát csak megtért, Istennel – Jézus által – élő kapcsolatban lévő ember tud az Úr vezetésében lenni. Olyan ember, aki bibliát olvas rendszeresen (Isten így is szól), és imádkozik is (hisz az ember így kér, ad hálát az Atyának).

Jó beszélgetni a Teremtővel. Felel is: ez is csoda!