Amikor 17 évesen először találkoztam hívőkkel, akkor csodálattal néztem a vidámságukat, a kedvességük és szeretetük árjában fürödtem. Addig soha senki nem szeretett igazán a szüleimen kívül. Nem voltam még kiforrott jellem, kerestem a helyem, és ők befogadtak, nem taszítottak el. Úgy tapadtam hozzájuk, mint gorillabébi az anyjához. Ők sablonos sémákba, könnyelműen belekényszerítettek egy bemerítkezésbe. Azt hittem, attól változik meg a szívem üressége, vagy attól változnak meg az érzéseim Isten felé. Nem így történt.
Nem hibáztatom őket ezért, nem tudták nekem elmagyarázni a megtérés igazi útját. Csak egy letudnivaló kötelesség voltam csupán? Nem hiszem, de nem tudták milyen vagyok. Itt elsősorban a nyelvi akadályokat látom hibásnak (külföldiek voltak). Megfeszítettem az akaratomat, küzdöttem, és már azt sem tudtam, ki vagyok. Olyan akartam lenni, mint ők, békés akartam lenni. Nem ment. Szerettem velük lenni, kedveltem őket, de ők nem vették észre kínlódásomat, és ürességemet. És ez a lényeg! Én Isten nélkül akartam Istennel élni. Hát ez nagy paradoxon. De csak volt, mert Istennek nincs lehetetlen. Ősszel visszatértek hazájukba a fiatal barátaim, és én szörnyen magányos és elhagyatott lettem. Továbbra is hetenként volt istentisztelet és biblia-tanulmányozás, de már görcs volt számomra. Végképp gödörbe kerültem. Nem értettem semmit az egészből, magamból. Istenről ugyan egyre több ismeretet szereztem, de nem volt köztünk kapcsolat. Azt se tudtam, hogyan kell az ilyet csinálni. Eljutottam oda, hogy már nem tudtam, mi az én saját gondolatom, és mi a másé. Magamra erőszakoltam, hogy én azt higgyem, amit ők. Nagyon meg akartam felelni mindenkinek, persze Istennek is.
Novemberben már nem jártam. Vívódtam. A lázadás két hónapig tartott. Elkezdtem bulizni és fiúzni, sőt Jézus megtagadásáig is eljutottam. Egyszerűen egy téves útnak, egy téves próbálkozásnak kezdtem tartani. Az volt ebben a veszélyes, hogy nem tudtam megbizonyosodni, hogy ez az út valóban hamis-e, mert nem mondta el senki nekem, hogy Isten nem úgy gondolja ezt az utat, ahogy én megtapasztaltam. Hamisnak láttam a jót, csak azért mert hamis módon, a nem működő módon akartam járni rajta. Ez olyan, mint egy papírhajóval repülni. Nem ment. De volt egy lány, aki törődött velem, aki látta, hogy ez nem jó. Ő nem adta fel. Nyaggatott. Már a csudába kívántam, és le akartam rázni. Ezért mentem el vele a gyülekezetbe. Ott nagy hatás ért, és elkezdtem kinyílni Isten felé. De még ekkor sem mertem szembeszegülni másokkal, és hagytam, hogy "megtérítsenek" egy ima elmondása által. Azt hittem, ez a kulcs, de még mindig nem volt az enyém Jézus igazán. De most legalább már jó helyen voltam. Szívtam magamba a tanítást, hittem, hogy mindez igaz. Lett hitem, ezt tudom, de még mindig nem szerettem úgy Istent, hogy mindenemet odaadjam neki. Nem ragadtam meg őt. Sokszor vágytam az érzésre, amit másokon láttam, azt a mély, szenvedélyes meggyőződést és bensőséges szeretetet. Ezt én csak nagyon ritkán éreztem. Nagyon jó keresztyén akartam lenni. Mindennek meg akartam felelni, amit Isten és a testvéreim elvárnak tőlem. Meggyőződtem róla, hogy jó ez az út. Isten elkezdte bennem a munkáját, de kellett kb. három év, hogy őszintén számot merjek vetni magammal, és szembe merjek nézni hazugságaimmal, magam és mások felé való színjátékommal.
Az egyik este magányomban és keserűségemben elsöprő és letagadhatatlan erővel hallottam Istent szólni. Aznap Jézus azon példázatát olvastam, amikor a szőlősgazda a szolgájával ki akarja vágatni a fát, mert már három éve itt van a kertjében, élvez minden jót, de nem terem gyümölcsöt. Tudtam, ez én vagyok. Nagyon megijedtem. Tényleg ilyennek lát Isten, és tényleg el akar vetni magától? Ijedelmem azt bizonyította számomra, hogy én szeretem Őt, nem akarok elmenni Tőle sehová. De akkor mit tegyek? Listát akartam készíteni: mit is vár el tőlem Jézus, mit tudok kiolvasni a szavaiból. De miután egy bibliai oldalon találtam egy tucatot, feladtam, nem is kezdtem el leírni. Kiderült számomra, hogy ha 11-et be is tudok tartani egy nap, a 12.-et már biztos nem. Nem is tudom megjegyezni ezt a sok kívánnivalót, nemhogy még be is tartsam! Véget ért a tudományom. Hát hogy lehet tetszeni Istennek? Már csak egy évem van hátra a példázat szerint, hogy megjavuljak? Tudom, kicsit nevetséges, de félreérthetetlen volt ez a számomra. Jött a válasz nem sokra rá. Hiszem, hogy alázattal kerestem Őt. És Ő nem hagyja cserben az ilyen embert. Az egyik este szintén gyötrődtem. Eljutottam arra a pontra, hogy Isten engem nem szerethet, mert én nem vagyok méltó rá. Ekkor szólt Ő: "Adri, te az enyém vagy." "Hogy lennék a tiéd, Uram? Hogy szerethetsz engem, semmit sem tudok neked adni. Nézz csak rám, még viselkedni sem tudok." Erre Ő újra: "Elég, Adri! Mondd meg nekem, ha neked lenne egy gyermeked, aki nyomorék lenne, szeretnéd?" "Igen, persze, nagyon." "Miért szeretnéd?" "Mert az enyém." "hát te is az enyém vagy, és szeretlek" Zokogásban törtem ki. Boldog zokogásban: "Hát valóban, szeretsz engem, hát, valóban kellek neked Istenem? Milyen drága vagy nekem!" Ekkor telt meg először hálával a szívem, úgy őszintén igazán először ekkor értettem meg, mi a kegyelem. Nem adhatok Istennek semmit sem. És nem is vár, csak egy dolgot: azt, hogy mikor jövök rá arra, hogy tényleg nem tudok neki adni semmit, mert Ő az, aki feltölti az életemet tartalommal, igazi, élő, eleven élettel. Azóta vagyok én boldog Istennel.
Ha keresed, Ő fog válaszolni, mint minden más élő személy, jelt fog adni magáról. Egyenest Tőle szerezz információt. Mert, hát meg kell adni mindenki saját magát ismeri a legjobban. Ne csak másokat kérdezz, hanem Istent magát, milyen is Ő.
