Istennek egy csodálatos szabadítására emlékszem vissza. Főiskolás voltam (talán III éves), és egy új félév kezdete előtt álltam. A nagy faliújságon böngésztem az órarendet (amelynek összeállítása felért egy vizsgával), amikor megakadt tekintetem egy órán: Autogén tréning. Reménykedtem, hogy ez a szabadon választható tantárgyak körébe tartozik. Reményem nem vált valóra. Egy általam kedvelt és tisztelt tanár tartotta, aki nagyon komolyan vette ezt. Hitt benne.
És én?! Azt tudtam, hogy ebből a helyzetből csak Jézus menthet meg. És azzal is tisztában voltam, hogy nem az Ő akarata, hogy ilyen okkult, spiritiszta dologban részt vegyek. Hála Istennek volt még egy hívő lány a csoportban. Vele megbeszélhettem és imádkozhattam ez ügyben. Tudtuk mindketten, hogy ez nem Istentől való, és azt is tudtuk, hogy ezt nem egy hívő számára (történetesen a tanárnak) észérvekkel nem vagyunk képesek megmagyarázni. Gondoltuk, utána nézünk 1-2 dolognak. Sajnos a keresztény szakirodalom elég szegényes e téren. Sőt! Ellentmondásos. Mire elolvastunk minden erre vonatkozó könyvet, kellően összezavarodtunk. Istentől kértünk tanácsot. Elkezdődött a félév, így az órák is, az elméleti rész után a gyakorlat jött. Így élesben láthattuk, hogy mi ez: a test, a szervezet, a tudat befolyásolása, mindez az ember mindenhatóságának a hangsúlyozása. Ekkor már egyértelmű volt, hogy ezt mi nem csinálhatjuk. Tennünk kellett valamit. Imádkoztunk és imádkoztak értünk.
Végül kértünk egy időpontot a tanártól és leültünk hármasban (és Isten jelenlétében) beszélgetni. Kifejtettük az álláspontunkat: nem a szakirodalmak végeláthatatlan érveit sorakoztattuk fel, hanem Jézus Krisztusról tettünk bizonyságot. Bár féltünk, de ezt kellett tennünk. A beszélgetés végén megkérdezte, hogy milyen felekezethez tartozunk. A barátnőm a reformátusokhoz, én a baptistákhoz. Választ se méltatva, "Az milyen szekta?" - hangzott a kérdés. Nagyon fájt ez a megbélyegzés. De Isten eszembe juttatta Egyszülött Fiát. Végül azt javasolta ez a tanár, hogy menjünk el a helyi református lelkészhez, akit ő tisztelt, és akinek adott a véleményére. Mi örömmel tettük ezt. A lelkész óva intett minket: "Ne tegyék, ez a Sátán praktikája!" Szinte repültünk vissza a tanszékre az örömhírrel. A tanár nem örült, de elbizonytalanodott. Elküldött mindet, hadd gondolja végig.
Néhány nap múlva a tanszékvezető tanár hívatott kettőnket. Kérdőre vont ez ügyben. Éppenhogy válaszoltunk volna, amikor fennhangon elkezdett bennünket szidni. Végül így zárta: "Kedves hallgatóim gondolkodjanak el, hogy ezen a szakon (szociálpedagógus) és ebben a szakmában (szociális munka) van-e helyük! És tanácsolom, hogy ilyen hozzáállással más irányba folytassák pályájukat!"
Teljesen összetörtünk. Számtalan kérdés volt bennünk. Feszültséggel és várakozással teli napok következtek. Egyik reggel ezt olvastam a Bibliában:
"De te Uram, pajzsom vagy nekem, dicsőségem, aki felemeled fejem. Hangosan kiáltok az Úrhoz, és Ő meghallgat szent hegyén. Az Úrtól jön a szabadítás." (Zsolt 3,4-5.9)
Isten békességet adott. Ezen a napon hivatott minket újra a tanár és közölte: "Hölgyeim, nem kell a szemináriumra bejárniuk, évvégén várom önöket az elméleti szóbeli vizsgán" Hogy mi történt az eltelt napokban? Nem tudjuk, de Isten szabadulást adott. Mérhetetlen hála volt a szívünkben. És ajándékba ráadásként megkaptuk, hogy 5-re vizsgáztunk.
Így utólag visszaemlékezve újra és újra megerősít abban, hogy vállalnunk kell Krisztust. És Ő győzelemre visz minket.
